Ha a Jobbik kihasználja a válságra és a bűnözésre építő demagógiát a szavazatok piacán, akár ismétlődhet a MIÉP ’98-as bravúrja. Demokrataként egyáltalán nem szívderítő ordas indulatok, előítéletek hullámaira felülő tömörülések részsikereit látni. Ugyanakkor fel kell tenni a kérdést: indokolt-e a köztársaság (és a demokrácia) veszedelméről beszélni pusztán amiatt, mert a retorikai szélsőség begyűjt néhány országgyűlési mandátumot? Inkább a jelenség higgadt elemzésére van szükség.

Mindjárt az elején szögezzünk le valamit. A diskurzusban leggyakrabban használt kifejezések a Jobbik (és uniform operett-hadereje, a Gárda) apropóján a (neo)náci és a rasszista. Előbbi téves, utóbbi pedig leegyszerűsítő. Ugyanis a nácizmus unikális német termék volt, a szélsőjobb hitleri verziója. Szerte a világban léteznek persze Hitlert – és világháborús élettér-politikáját - kritikátlanul, nemzeti hagyományaiktól elütő formában majmoló bőrfejűek. Ám a Jobbik nem tartozik közéjük. Olyannyira, hogy programja szerint „az 1944-es német megszállással Magyarországot letérítették a jogfolytonosság útjáról, és az alkotmányossági válságot sem a kommunizmusnak, sem a rendszerváltoztató elitnek nem állt érdekében helyreállítani, így a hosszúra nyúlt huszadik századot még nem sikerült lezárnunk.” Igaz, minden náci szélsőjobbos, de nem minden szélsőjobbos náci.

Jobbik tüntetés a Kossuth téren © Stiller Ákos

A Jobbik alaptulajdonságai közé sorolható az etnikai alapú, csak szűkkeblűen befogadó (vagy egyenesen kirekesztő) nacionalista identitás, a hagyományos antiszemitizmus, a pánmagyar, irrendenta kultúrfölényes sovinizmus, a horthysta-imrédysta fajvédelmi diskurzus, a „gazdanép” túltengően hamis öntudata. Csakhogy ez nem zárja ki a náci-és németellenességet, sőt. A Horthy-rendszerben voltak náciellenes, germanofób antiszemiták is, pl. Teleki Pál, Németh László (szinte a teljes népi írói kör) illetve a Magyar Közösség, akik a svábságot és Németországot ugyanolyan nemzethalállal fenyegető etnikai veszedelemnek tartották, mint a zsidókat. Hogy a főáramú sajtónyelv mégis ezt használja, annak több oka is van. Elsőként műveltségbeli hiányosság. A pályatársak jelentős része lusta utánajárni, így átveszi a közkeletű, de helytelen fogalmakat. Másrészt a pártállami zsurnalisztika nyomasztó öröksége. Jelesül, hogy a kádárizmusban parttalanul a fasiszta jelzővel illették az összes szélsőjobboldali rezsimet, Francótól, Salazaron át, a görög ezredeseken és Pinocheten keresztül, a dél-afrikai apartheiddel bezárólag. A „Horthy-fasizmus” történettudományi szörnyszülött kifejezésének használatáról nem is beszélve. De megkaphatta ugyanezt bármely, karakteresen jobboldali nyugati politikus is.

Sokan ma is eme diskurzus fogságában vannak. Végül – a politikailag motivált hisztériakeltésen túl - ott a befogadó közönség intellektuális színvonalának lenézése. A jelek szerint a szerzők némelyike úgy hiszi: átlagolvasói olyannyira csökkent értelműek, hogy csak akkor értik meg: ezek gonosz emberek, ha foszforeszkáló horogkereszttel ellátott Hitler-zombimaszkokkal ijesztgetik őket.

Nézzük a rasszizmust, mint jelzőt. A Jobbik használ rasszista nyelvi elemeket, kisebbségek elleni szókészletet. Hasonlóképp, mint a Nagy-Románia Párt, pánszerb Seselj vagy Jan Slota. De a klasszikus faji gyűlöletszítás a pártnak csak egyik (s korántsem legfontosabb) eszköze. Ráadásul kínosan ügyelnek rá, hogy ne tegyenek olyat, ami indokolná betiltásukat. Nem uszítanak pártszinten nyílt és tevőleges faji erőszakra, óvakodnak tőle, hogy etnikumok kollektív üldözésére hívjanak fel. Kevéssé jellemző rájuk a ’30-as évek Európájában (és a hidegháborús időszak Dél-Afrikájában, illetve az USA déli államaiban) oly divatos – a „tudományos szocializmus” jobboldali mutációjának tekinthető - „tudományos rasszizmus.”

A Jobbik berkeiben nemigen értekeznek a fajok hierarchiájáról, a faji törvények általi mesterséges elkülönítés, illetve a vegyes házasságok tilalmának üdvös voltáról. Politikájuk az ideológiavezérelt felszín alatt, csúcsvezetői részről lényegileg pragmatikus. Tisztelik az antiszemita, fajvédő elődöket, külsőségekben hódolnak is nekik, de mondanivalójuk bázisa a politikamentes előítéleteket kiaknázó etnikai populizmus. Indokolt a világos különbségtétel előítélet és rasszizmus között. Minden rasszista előítéletes, de nem minden előítéletes rasszista. A főáramú médiadiskurzus hajlamos a kettőt egybemosni.

A Kurucinfo ultraradikális veszettjeinek kevés, amit a jogsértő erőszaktól tartózkodó, legalitását őrizni próbáló, beszédmódjában hozzájuk képes visszafogott, jórészt külsőségeivel provokáló Jobbik (és Gárda) megjelenít. A magyar választók egészséges többségének viszont bőven sok. Lévén, hogy a magyar társadalom alapból konfliktuskerülő. Véres fegyveres harcnál mindig is jobban preferálta a halogató, passzív rezisztenciát. Honi közegünktől idegen a félkatonai tempó, a radikális kivagyiság, a virtuskodó rohamosztagosok masírozása. Polgáraink oroszlánrésze berzenkedő ellenszenvvel fogadja a Magyarországot a ’40-es években vesztes (eleve megnyerhetetlen) háborúba beletaktikázó nacionalista Horthy-rendszer dicsőítését. Az Európában szalonképtelen gúnyában parádézó vérjobbosokra az átlagember úgy tekint, mint valamely fura szekta őt téríteni akaró misszionáriusaira. A Jobbiknál komolyabb népszerűségre olyan tömörülésnek lenne sansza, amely – levetve riasztóan ideologikus köntösét - külcsínben is idomulna az átlagpolgárok félelemben pácolt előítéleteihez. Nem hangsúlyozva túl keresztény, nacionalista és militarista jegyeit a főként szekuláris, a magyarkodás iránt közömbös, a polgárháborús retorikától egyenesen irtózó társadalomban.

Valamennyi felmérés arról tanúskodik: az etnikai fundamentalizmus hívőinek aránya számottevően nem emelkedik. Ama öt-hatszázaléknyi ultrajobbos tábor, amelyre nekik legjobb esetben a Jobbik számíthat, mindig is jelen volt 1989-90 óta a demokratikus pártrendszerben. A belpolitikai okkultizmus rezervátumaként lényegében magukat taszították nézeteikkel közéleti gettóba. Komoly veszélyt igazából soha nem jelentettek a pluralista jogállami berendezkedésre. Ugyanakkor morálisan elfogadhatatlan, hogy a jobbközép néppártot alkotó Fidesz többször is kísérletet tett a szubkultúrájuk integrálására.

Orbán Viktor kormányfőként taktikai érdekbarátságot ápolt a csurkai MIÉP-pel, majd a törvényhozásból való kiesésük után polgári körökbe darálta és terelte be a szélsőjobbot. Nemegyszer tett gesztust vállalhatatlan nézeteket hirdető orgánumok, közösségek és személyek felé. (Lásd például Bayer Zsolt jelenlétét Orbán mellett a Fidesz-évfordulókon.) Orbánnak ez nem meggyőződése diktálja, hanem a cinikus politikai logika. A radikáljobbos nyelvezet Fidesz-párti sajtóban való tolerálásával az a célja, hogy a Jobbikot megakadályozza a parlamenti küszöb elérésében. Úgy, hogy két-három százalékot ezzel is elszippant tőlük. Ettől függetlenül, a szélsőjobbal való burkolt cimborálás erkölcsi és ízlésbeli probléma, nem pedig gyakorlati veszély eredője.

Orbán használja ki a radikáljobb híveit, nem pedig azok őt. Európára pedig még ennyi fenyegetést sem jelentenek. Magyarországot napjainkban egyensúlyzavaros, szédelgő gazdasági törpének tekintik külföldön, katonailag meg szabad szemmel nem is látható. Ha Szlovákia esetében az Uniót az sem igazán hozta lázba, hogy egy szélsőséges, kisebbséggyűlölő párt része lett a végrehajtó hatalomnak, ugyan mit érdekelné őket, ha egy halmozottan ellenszenves ultrajobbos kispárt szerezne nálunk netán tíz-tizenöt képviselői helyett? (Ami Nyugat-Európa szinte valamennyi államában megesett, Ausztriában és Olaszországban pedig egy időre kormánypártok is lehettek a jobboldali radikálisok.) Orbánnak, a pillanatnyi állásból kiindulva, nincs szüksége a Jobbikra a parlamenti többséghez, de ettől függetlenül is, arra törekszik, hogy becsapja előttük az Országház kapuját.

A radikáljobbot mindazonáltal éppolyan dőreség teljesen leírni, mint Weimar-neurózist gerjesztve túlbecsülni. E pillanatban a MIÉP eszmei utódpárjának jövője kétesélyes. Groteszknek tűnik, de ha bejutnak a Parlamentbe, azt részben a Gárda-verébből náci ragadozó madarat tupírozó félelemkampánynak köszönhetnék. Ha kinn maradnak, azért a kétes dicsőség Orbáné lehet, ezek szerint működött a szélsőjobbot megosztó - számos liberális szerint gyomorforgató - szalámitaktika.

Papp László Tamás