Bauer Tamás: A Fidesz lehetetlenné akarja tenni leválthatóságát

Előnyös-e a Fidesz esetleges kétharmados többsége a következő Országgyűlésben? Babarczy Eszter szerint igen, legalább hatékonyan fognak kormányozni. Mielőtt erre a következtetésre jutott, helyes lett volna feltennie magának a kérdést: miért is vannak Magyarországon kétharmados törvények, és valóban korlátozzák-e a hatékony kormányzást?

Ha Babarczy feltette volna a kérdést, akkor alighanem eljutott volna ahhoz a válaszhoz: a kétharmados törvények az államszervezet alapvető szabályait, valamint az emberek alapvető jogait szabályozzák avégett, hogy a mindenkori parlamenti többség ezekhez ne nyúlhasson, hanem ezeket illetően csak széles parlamenti többséggel, a különböző – kormányon és ellenzékben levő – politikai irányok egyetértésével lehessen változtatni. A rendszerváltó atyák úgy ítélték meg, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét, amire a demokrácia épül, meg kell védeni a mindenkori többség túlhatalmi törekvéseitől, ezért kerültek ide az állami intézmények viszonyát szabályozó törvények.

Két évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy igazuk volt, a jobboldali kormányok rendre hajlottak arra, hogy ellenőrzésük alá vonják a független intézményeket. Azt is mutatja a tapasztalat, hogy az embernek az állammal szembeni autonómiáját védő, illetve a politikai jogokat garantáló szabályokat is indokolt a széles többség egyetértésének követelményével védeni a mindenkori kormánytöbbség önkényével szemben. 1990-ben, amikor a két legnagyobb párt 24 illetve 20 százalékot kapott listán a választásokon, a kétharmados követelmény konszenzuskényszert jelentett kormány és ellenzék között, és senkiben sem merült fel, hogy demokratikus körülmények között egy párt valaha is megszerezheti a kétharmadot.

Az 1990 tavaszi alkotmánymódosítás (az MDF-SZDSZ megállapodás) éppen azért szűkítette jelentősen a kétharmados szabályozás körét, hogy az ne akadályozza a hatékony kormányzást. Ha valaki megvizsgálja két évtized kormányzásának tapasztalatait, be kell látnia, hogy nem is akadályozta. A költségvetés, a gazdasági szabályozása, a külgazdasági politika, a mezőgazdaság, az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság szabályozása, a büntetőpolitika – megannyi fontos terület, ahol nincs is kétharmados kötöttség. Sohasem a kétharmados konszenzus hiánya akadályozta a hatékony kormányzást.

A Fidesz nem a kétharmados törvények megszavazásának megtagadásával akadályozta meg a szocialista-szabaddemokrata koalíciót a hatékony kormányzásban, hanem a népszavazással és népszavazási fenyegetéssel, valamint a demagóg politikai mozgósítás minden lehetséges eszközével. Ezt tette 1997-ben, amikor a földtörvény módosítását akadályozta meg, fékezve a magyar mezőgazdaság modernizációját. Ezt tette tíz évvel később is, az egészségügy és a felsőoktatás modernizációját akadályozva meg, és folytatta a kampányt a privatizációval, a külföldi tőke behozatalával, a vasút, a posta, az iskolahálózat ésszerűsítésével szemben stb. Amit a kétharmados támogatás megtagadásával akadályozott, nevezetesen az önkormányzati rendszer vagy a pártfinanszírozás átszabása, az a hatékony kormányzás szempontjából valójában harmadlagos dolog.

Gondolja csak végig Babarczy: ha a választási rendszert, a pártok finanszírozását, a média szabályozását vagy éppen a politikai jogok gyakorlását igazítja saját érdekeihez a kormánytöbbség, vajon, ha ezt a többséget a Fidesz adja, miért ne úgy tenné ezt, hogy az ellenzék cselekvési terét korlátozza, és ezzel a saját leválthatóságát tegye lehetetlenné? El tud képzelni ebben bárminemű önkorlátozást azok részéről, akiknek alapelve az „oszt jónapot”?

Bauer Tamás

Babarczy Eszter: Miért nincs igaza Bauer Tamásnak?

Bauer Tamás némi indulattal kéri rajtam számon, miért nem látom, hogy a kétharmados törvények módosítása egy Fidesz-vezette kormány esetén veszélyekkel járna. Nagyobb veszélyekkel, mint a demokráciánk rövidke történetében megélt másik kétharmados többség idején: a Horn-kormány alatt.

Ha Bauer állítását elfogadjuk, akkor azt is állítjuk, hogy a politikai pártok Magyarországon nem egyformán elkötelezettek a demokrácia iránt – hogy ilyen szépen fogalmazzak. Én már ettől is tartózkodnék – épp elég öblös „hazaárulózás”, „idegenérdekezés”, „diktatúrázás” mérgezte a közéletet az utóbbi években. Meggondolandó, hogy bevezessünk-e a politikai diskurzusba újabb dehonesztáló jelzőket.

Akárhogy is, bármilyen jelzővel illetjük szívünk mélyén egyik vagy másik pártot, vezetőit vagy főkorifeusait, nem beszélve vállalkozói hátterükről, ez még nem igazol semmit. Hogy a Fidesz esetleges kétharmados többségét a demokratikus választások, vagy általában a demokrácia korlátozására használná-e, arra három forrásból következtethetünk. Az egyik forrás Orbán Viktor (vagy a hozzá közelálló tanácsadók) kijelentései. A másik forrás a józan ész, a politika logikájának alkalmazása a jelenlegi helyzetre. A harmadik pedig tapasztalataink a közhatalom jelenlegi működéséről – a ténylegesről, nem arról, ami papírra van vetve.

Mit állítanak ők?

Orbán Viktor 2009. november 9-én Kecskeméten – amint a nol.hu beszámol róla – híveit csitítgatva határozottan állította, hogy nem kívánja megváltoztatni a demokrácia azon alapelvét, hogy demokratikus választások útján hozzuk létre a főhatalmat. Magyarán: nem lesz királyság vagy diktatúra, még ha egyesek vágynának is rá.

Vannak kétségeim afelől is, hogy egyáltalán lehetne-e ilyen radikálisan módosítani az alkotmányt. Mert tegyük fel, hogy a jelenleg hatályban lévő, sokszorosan módosított alkotmányban a hatalomgyakorlásra vonatkozó összes passzust módosítani kívánja a kétharmad birtokában lévő párt. Az Alkotmánybíróságnak volna ehhez néhány szava, feltehetőleg felvonná kollektív szemöldökét.

Az Alkotmány arról valóban nem rendelkezik, hogy milyen mértékű módosítás után tekinthetünk egy alkotmányt még ugyanannak az alkotmánynak. Egy új alkotmány alkotásához azonban nem kétharmados, hanem négyötödös többségre van szükség. A jobboldal régóta beszél arról, hogy ideje új alkotmányt alkotni, mert ez a piszkos, gyűrött, régi, még magán viseli a pártállam csúnya zsírfoltjait is – de ki veszi ezt komolyan? Annak, hogy a demokratikus választási rendszert valami egész másra cseréli egy kétharmad birtokában lévő kormány, minimális a valószínűsége. Mondhatnám, nulla.

Egyébként pedig mi lenne az? Királyság? És honnan vennék az új dinasztiát? Elnöki köztársaság? Ugyan mi érdeke abban a Fidesznek, ha egyszer megnyerte a választást, hogy megkockáztasson egy közvetlenül választott köztársasági elnöki intézményt? Ha erős kormányt akar, egy erős köztársasági elnök sok bajjal jár. Orbán idézett beszédében azt is leszögezte, ha rajta múlik, a köztársasági elnököt továbbra is a parlament választja.

A politikai logika

A politikai józanság nevében: bármilyen szabályt alkot is a maga megerősítésére a következő kormány, az a szabály a következő választások után is érvényben lesz. Tehát ha netán nem a Fidesz nyerné a választást, a következő kormány ellenzékeként éppúgy szenvedne tőlük, ahogy most szeretné sanyargatni – Bauer szerint – jövendő ellenzékét.

Nyilván választ a Fidesz egy kellően kézhez szelídített köztársasági elnököt. Úgy gondolja Bauer, hogy ez a köztársasági elnök majd kihirdeti Orbán kedvéért a szükségállapotot? Lenne is nagy felzúdulás Európában. Egyébként meg minek szükségállapot, ha egy kormány tud kormányozni? A Fidesz által megválasztott köztársasági elnök legfeljebb annyiban segíti a kormányzást, hogy ritkábban küldi vissza megfontolásra az elfogadott törvényeket, mint a jelenlegi. És akkor mi van?

Egy szelíd köztársasági elnök (de vegyük észre, a megszelídítéshez kétharmad se kell) nyilván nem sokat vacakol az MNB és az ÁSZ elnökének kinevezésekor. Ha a MNB-nek olyan elnöke van, aki képes a kormány gazdaságpolitikájával összhangban dolgozni, az nem hátrány, hanem előny. Láthattuk, milyen következményei voltak, amikor Járai a kormány ellenében politizált. Az ÁSZ már fogósabb kérdés – de az ÁSZ elnöke eddig is hősiesen küzdött, gyakorlatilag kevés hatással, tekintve, hogy nem volt módjában a pártok és állami szervek gazdálkodási hiányosságait elég erőteljesen számon kérni. (Az „erőteljesen” azt jelenti, hogy komoly következményekkel, elrettentő hatással.)

Ami az ügyészséget illeti – ahhoz képest, hogy az ügyészség merőben független szervezet, alaposan megszaporodtak az utóbbi hónapokban a korrupció miatt kezdeményezett eljárások. Azt gondoljuk, hogy a Polt Péter vezette ügyészség nem vette észre azokat a korrupciós eseteket, amelyeket a jelenlegi kormány által kinevezett, Kovács Tamás vezette ügyészség észrevett? Vagy azt gondoljuk, hogy a korrupció Kovács Tamás 2009. októberi kinevezésével egyidős Magyarországon? Nem, ez nem így működik. Az a probléma, ha NINCS legfőbb ügyész, mert az országgyűlés képtelen választani egyet, konszenzus hiányában.

Ugyancsak a politikai józanság diktálja, hogy az ellenzék sanyargatásához, nincs szükség kétharmados törvényekre. Az ellenzék sanyargatására tökéletesen elegendő, ha a megfelelő testületek élére – parlamenti bizottságok, médiakuratóriumok, állami felügyelő bizottságok, NFÜ – a „megfelelő” embereket helyezi el a kormány, a lehető legegyszerűbb többséggel vagy delegálással. Onnantól megy minden magától. Csak remélni merem, hogy nem úgy megy, ahogy eddig – hogy tudniillik az tud többet lopni, aki éppen hatalmon van.

Az ellenzék sanyargatásának további kiváló eszköze, ha a közigazgatásban,  viszonylag mélyen, személycseréket hajtanak végre, közvetlenül vagy a kinevezett vezetőkön keresztül. Ez azonban az egész politikai elit bűne, a rendszerváltással kezdődően: ha sógorok, rokonok, haverok, támogatók kerülhetnek az államigazgatás felelős posztjaira, a köztisztviselői kar csúcsaira, akkor az ország rosszul fog működni. Rosszul is működik. Ennek orvosolása nem az, ha NINCS kétharmados akarat az Országgyűlésben a dolgok rendbetételére, hanem az, ha van.

A kétharmad néhány veszélye

Nem állítom, hogy a kétharmados többségnek, ha agresszívan élnek vele, nem lehet torzító hatása. Korábban magam is írtam erről, és most sokan újra felvetik, hogy a választási rendszer jelenleg bebetonozza a nagy pártokat, és különösen az ajánlócédula-gyűjtéssel könnyű visszaélni. Nem is a hamisítás a fő gond, hanem az, ha a nagy aktivista hálózattal rendelkező párt begyűjt minden cédulát, illetve – erre is van példa – a nagy hálózattal rendelkező párt kis szövetségesei számára gyűjt cédulákat (ami persze látszatdemokráciához vezet). Ennél rosszabb a kis pártok számára csak az lehet, ha a választást az egyéni kerületekre korlátozzák, így a töredékszavazatoknak nincs értéke. A Fidesz ezt megteheti.

Azt is megteheti a Fidesz, hogy arányosítja a körzeteket. A jelenlegi országgyűlés ebben sem jutott egyezségre, nem meglepő módon. A körzeteket lehet úgy módosítani, hogy az egyik vagy a másik nagyobb politikai erőnek kedvezzenek. A Jobbik megjelenése után a Fidesz helyében én óvakodnék attól, hogy radikálisan jobboldali körzeteket rajzoljak a térképre.

Sokat beszélnek arról is, hogy az állampolgárság megadása a környező országok magyar polgárainak ahhoz vezetne, hogy ezek a polgárok hálából örökösen hatalmon tartanák az őket ilyen szépen megajándékozó pártot. Nem nagyon hiszek ebben. Először is, igen nagyarányú logisztikai művelet volna minden határon túli polgárt magyarországi bejelentett lakcímmel ellátni. Másodszor, a határokon belüli polgárok esetleg nehezményeznék, hogy az is szavaz, aki adót és járulékot nem fizet.

Bauernak abban igaza van, hogy a Gyurcsány-kormány nem tudott kormányozni, és ennek egyik oka az ellenzék magatartása volt. Aki nem kételkedik a Gyurcsány-vezette kormány eredeti jószándékában (én például nem kételkedem), az elborzadva nézte, ahogyan Gyurcsány ügyetlenségeit és a  kiforgatott őszödi beszédet az ellenzék arra használta, hogy gyakorlatilag megkérdőjelezze a kormányzás legitimitását. Ez nagyon csúnya dolog volt, de bármit gondolunk is róla, ma már a történészekre tartozik. Magyarország érdeke nem az, hogy az ellenzék szépen viselkedjék (bár az nem árt), nem is az, hogy megbüntessék azt az ellenzéket, amely nem viselkedett szépen, hanem elsősorban az, hogy tudják kormányozni.  Kormányzás nélkül az ország káoszba zuhan, és még az elvileg független piaci szereplők is bajban vannak, mert képtelenek tervezni.

Vegyünk néhány példát:

A 2006-os médiatörvény sok sebből vérzik már, és eleve olyan hibákat építettek bele (nyilván tapasztalatlanságból), amelyektől most szenvedünk. Sikerült új médiatörvényt alkotnunk? Nem. Miért nem? Mert a pártok képtelenek voltak megegyezni egymással.

A törvényhozás méretének csökkentését ugyancsak zászlóján lobogtatta szinte minden párt. Bár ez inkább szimbolikus ügy, mégis fontosnak tartom. Sikerült átvinni a parlamentre vonatkozó törvényt? Nem. Miért nem? Mert az MSZP benyújtott egy javaslatot, a Fidesz benyújtott egy szövegezésében némileg eltérő másikat, és aztán egymásra mutogattak. Egy kétharmados kormány nem háríthatja így el a felelősséget.

Nincs párt, amely ne volna tisztában a párt- és kampányfinanszírozás visszásságaival, azzal, milyen hatalmas korrupciós lavinát indít el néhány baklövés a jelenleg érvényes törvényben. Sikerült új törvényt alkotni? Nem. Miért nem? Mert az MSZP szerint a Fidesz, a Fidesz szerint az MSZP nem volt kellően kompromisszumkész. Marad tehát az állami vállalatokon (BKV, MÁV) keresztüli pártfinanszírozás, maradnak a meghekkelt közbeszerzések, stb stb. Ezt szeretnénk? Hogy maradjanak? Egy kétharmados kormány nem kerülheti meg a felelősséget: ha akarja, megalkotja a törvényt. Ha nem alkotja meg, az ő sara.

Nincs szakember, aki ne látná tisztán, hogy az önkormányzati rendszer elaprózott. Nagyon sok pénzbe kerül, miközben az önkormányzatok az alapvető feladataik ellátására sem képesek, mivel túl sokfelé oszlik el a helyi feladatokra szánt pénz. Az eddigi kormányok jóformán fel sem merték vetni ezt a kérdést, tekintve, hogy az önkormányzatok – jelöltállítási és cédulagyűjtési szempontból – fontos háttérországnak számítanak. Arról nem beszélve, hogy a szavazó sem boldog, ha tíz kilométerrel odébb kell mennie az ügyeit intézni.

Mi nem politikai konszenzus kérdése?

Ellentétben Bauer Tamással, úgy gondolom, hogy a politikai pártok éppen azokon a területeken versengenek, ahol ő elmarasztalja a Fideszt azért, hogy kilőtte a kormány kezdeményezéseit. Arról már volt szó, hogy a kormányzás megakadályozása ellenzékből elegáns vagy akár demokratikus eljárás-e. Nem az. De ezen túl vagyunk, tanulunk belőle.

Magam azt a tanulságot szűrtem le, hogy a kormánynak világos prioritásai lehetnek bizonyos területeken, például végiggondolhatja, hogyan működjék a társadalombiztosítás, az egészségügy vagy az oktatás –, de számolnia kell azzal, hogy ilyen mértékű beavatkozáshoz nagyon erős társadalmi felhatalmazás kell. És a felhatalmazás sem elég: kell hozzá az is, hogy az érintett polgárok többsége – a fenti három területen szinte mindenki érintett – el tudja fogadni a változásokat, akkor is, ha azok átmenetileg hátrányosak számára. Nem az ellenzék bombái tették tönkre Gyurcsány reformkezdeményezéseit, hanem az, hogy túl sokat akart, és nem épített hozzá társadalmi támogatást. Vagyis a mindennapjainkat, életfeltételeinket, gazdasági helyzetünket évtizedekre meghatározó döntéseknek megalapozottnak kell lenniük és konszenzust kell tükrözniük. De nem a pártok konszenzusát.

Végül, vannak olyan területek, ahol a pártok teljesen legitim módon határozzák meg a saját prioritásaikat. Ígérni is lehet mindent. De aztán a választópolgár négy év után megint választ. Aki ígért, de nem teljesített, az megy a levesbe. Ezt tudja a Fidesz is. Az ellenzéket be lehet szorítani, de a demokratikus választásokat elszabotálni – az már Balkán (elnézést a balkáni országoktól). Magyarország nem Balkán, még ha sikerült is a szélére csúsznunk a szakadéknak. Ideje, hogy most valaki kormányozzon – aztán számoljon el a választóival.

Ami a legfontosabb

A legfontosabbat a végére hagytam, hogy csak a nagyon kitartó olvasók jussanak-e nemes belátásra. A demokrácia őrizője a sajtó és a civil szféra. Bárki beadvánnyal élhet az Alkotmánybíróságnál. Bárki indíthat népi kezdeményezést. Bármely sajtótermék időt szánhat arra, hogy a korrupciós ügyeket felfejtse. A jó hír: a demokrácia ezen apostolai egyre aktívabban működnek. Ügyek pattannak ki újságcikkek nyomán. Népi kezdeményezések indulnak sokszázezer aláírással. Egyre több civil szervezet szenteli annak az erőit és idejét, hogy átvilágítsa az állami pénzek követhetetlen útjait. Egyre több pártoktól független szakember írja meg a véleményét a napisajtóban is. Magyarország lassan emancipálódik.

Nincs az a kétharmad, amely megállíthatná ezt a folyamatot. Lehet, hogy a szólásszabadság és a szabadságjogok tekintetében tunyának tűnnek a magyarok, de csak addig, míg rendelkeznek mindezekkel. Ha valaki csorbítaná személyes szabadságukat, azt legalább annyira megbüntetnék, ahogy most megbüntetik a rosszul kormányzó kormánypártokat.

Babarczy Eszter