MSZP-dilemma: tovább előre a járhatatlan úton?
A magukat szocialistáknak vallók állnak a hazai politika országútján, előttük útelágazások, s tele kétellyel találgatják: vajon melyik lehet a 21. századi szocialista? Az egyik tábla jobbra irányít, a másik balra, s van, amelyik „útépítés” felirattal kecsegtet. Van, ami az út végét jelzi: zsákutca.
Az 1980-as évekre nyilvánvalóvá vált a „létezett szocializmus” kudarca, a késő-kádári technokrácia, az új reformer értelmiség egyre nyíltabban adta fel korábbi kommunista nézetét, s egyre szorosabb szövetséget kötött a demokratikus ellenzékkel. Az állampárti szocializmus lebontásával párhuzamosan jelentek meg az új pártok, újjáalakult az MSZDP, és számos szociáldemokrata értékrendű szervezet jött létre. Maga az állampárt (MSZMP) alakult át demokratikus közösséggé.
Az MSZP I. kongresszusa (1989. október 6-9.) az alábbiakban rögzítette credóját: „baloldali szocialista párt, amely maradandó szocialista és kommunista alapértékek szintézisét, a fejlődőképes, környezet- és emberbarát társadalom céljait követi. Szellemiségének gyökerei a marxi eszmerendszerhez nyúlnak vissza….A nép pártja, amely a társadalom túlnyomó többsége – mindenekelőtt a munkájukból élő fizikai és szellemi dolgozók – érdekeit képviseli és fogalmazza politikai akarattá…..A nemzet pártja, amely a magyarság, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek értékeinek ápolását és továbbfejlesztését összekapcsolja a nemzetközi szolidaritással, vállalja a külföldön élő magyarság politikai és kulturális érdekvédelmét.” A párt tisztán definiálta elkötelezettségét a demokratikus szocializmus mellett, a jogállamiság tiszteletben tartását, marxista világnézetét, hitet tett a politikai és emberi szabadságjogokért, vállalta a szociális érdekek képviseletét és demokrata jellegét.
Nyers Rezső akkori pártelnök ugyanakkor világossá tette: „A liberális mint politikai gondolat bevonult az MSZP-be is. Olyannyira, hogy a szocialista pártnak már van olyan vonulata, amelyik ezt a liberalizmust hajlamos átvenni, holott ez képtelenség. Hogy az egyén a minden, a közösség csak puszta szimbólum, legfeljebb csak tömeg van. Ezzel a liberális gondolkodásmóddal nem lehet politikát csinálni, ezt mindenkinek illene tudomásul venni.”
Miközben Horn Gyula 1992 májusában a szegedi kongresszuson meghirdette az egyenlő távolságtartás politikáját mind a jobboldaltól, mind a liberálisoktól, alig egy évvel később, 1993 őszén, mint Kovács László visszaemlékezésében írja, „egy nemzetközi konferencián Kis János kezdeményezett velem egy beszélgetést. Akkor mondta ki, hogy 1994-ben akár koalícióra is léphetne a két párt. Azt javasolta, hogy építsünk kis hidakat a két párt politikusai között, és sok-sok kapcsolat felvételével alapozzuk meg a két párt közeledését.”
1995 júniusában a Baloldali Tömörülés már tiltakozik az eredeti politikai vonal változása miatt, majd októberben sor kerül az első hajósi politikai piknikre, ahol a résztvevők kemény kritikát gyakorolnak a koalíciós munkára és a párt állandó engedményeire. 1997 februárjában nyilvánosságra hozzák a Baloldali Tömörülés Van alternatíva című dokumentumát, amely élesen ostorozza a neoliberális gazdaságpolitikát, és arra figyelmezteti pártját, hogy ilyen politizálással nem tarthatja meg szavazóit.
2003 novemberében megjelenik a Jánosi Györggyel készült interjú a Magyar Hírlapban, amely szerint a szocialista párt válaszúthoz érkezett. Véleménye szerint a Gyurcsány-féle irányvonallal szemben vissza kell térni az eredeti baloldali programhoz. Ennél is erősebb kijelentést tesz Szili Katalin a Reformkörök Alapítvány rendezvényén, mely szerint az MSZP-ben három párt van egyszerre: az ideológiai, mely megnyeri a választásokat, a technokrata, amely kormányoz és a zsákmánypárt, „amely segít abban, hogy elveszítsük a hitelünket."
2004 szeptemberében a Baloldali Tömörülés platform országos értekezletén Kiss Péter kijelenti, hogy középre tartással a pártszervezetnek néppárttá kell alakulnia. Ezzel a párt baloldali szárnyának kapuőrei tulajdonképpen kapituláltak. Még ebben a hónapban ismertetik a „Lendületben az ország!” kormányprogramot, melyet az országos pártvezetés támogat, a miniszterelnök a „bizalom jegyében” a tervezet minden oldalát aláíratja a frakcióvezetővel, Lendvai Ildikóval.
Gyurcsány Ferenc elnöksége alatt teljesedett ki a giddensi modern harmadik út önálló ideológiája mint az individualista kapitalizmus és a kollektivista szocializmus ötvözete. Gyurcsány a hatalmi előnyöket kisajátítva, pozőri tehetségét latba vetve elhitette „önkívületi” közönségével, hogy a tőke rendelkezik humanista attitűddel (emberarcú kapitalizmus), ami szocialista elméletének Achilles-sarka. Polgári centrumpártként meghatározva a párt új önképét, tragikusan eltávolodott a tradicionális szocialista értékektől, ezzel tulajdonképpen megsemmisült az ideológiai DNS a pártban. A szocialista és szociáldemokrácia történelmi múltjában úgy válogat az új párt elit csapatával, mint ahogy a second hand üzletekben turkálni szokás. A párton kívülre helyezi aktivista bázisát, melynek irányítását egy szűk liberális értelmiség kör végzi (Demokratikus Charta).
A párt szellemi műhelyei ez időre elsorvadtak, a valós szembenézés hiányában a kritika nélküli elfogadás, naiv és álszent magatartás válik mainstreammé. A párt ideológiai arculatának megformálása egy kis posztmodern-liberális értelmiségi csoport kezébe került (Demosz), amely kizárólag saját logikáját, még inkább saját érdekeit követte.
Tény, hogy egyetlen átfogó, konfrontatív vádirat sem született az egyre jobban világossá váló jobbratolódás ellen. Volt néhány kivétel: Földes György többszöri próbálkozása nyilvános elméleti vitára, Ripp Zoltán szervezeti kritikái, Szalai Erzsébet, Ferge Zsuzsa és Artner Annamária átfogó rendszeranalízisei vagy Tamás Gáspár Miklós és Krausz Tamás éles hangvételű írásai.
Lendvai Ildikó pártelnökre 2009-től már csak a válságmenedzselés, valamint a párton belüli status quo fenntartása maradt.
Nincs szándékomban megkérdőjelezni a nemzeti liberalizmus vagy egy liberális párt történelmi szükségességét, ám eltorzult gondolkodásra vall, hogy átmenetileg vagy véglegesen a parlamenti baloldalnak aposztrofált szervezetbe teszi át létezésének alapját.
A magyar társadalom „hosszú ideig gyakorlatilag zokszó nélkül tűrte az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás megrázkódtatásait”. A társadalmi feszültségek kezelésére például az MSZP – az identitását nagyban meghatározó szociálpolitikában – a neoliberális ihletésű rászorultsági elvet erőltette, mely nemcsak stigmatizálta (szociális kártya) a magyar lakosság közel felét, a szegényeket, hanem etnikai konfliktusokat is gerjesztett. Politikájával megtagadta eredeti szocialista credóját, cserbenhagyta a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportokat, s ezzel elveszítette tradicionális szavazóbázisát. A legszomorúbb, hogy mindezt lelkiismeretfurdalás nélkül hajtotta végre.
Valójában a meghirdetett társadalmi igazságosság hitelességét nem kívülről, mások, nem a jobboldal ármányai tették hazuggá, hanem az emberek azon meggyőződése és mindennapi tapasztalata, hogy az ígért szocialista elveket nem valósítják meg.
Bebizonyosodott, hogy a bürokratikus-informális különalkuk rendszerén belül létrehozták saját feudális rendiségüket, bebiztosítva magukat a jövőbeni változtatás, a radikális megújulás ellen.
Lendvai Ildikó lemondott pártelnök 2010. július 2-án tett nyilatkozatában a párt előtt álló két lehetséges útról beszélt, ebből nyilvánvaló, hogy kisebb-nagyobb eltéréssel, de mindkettő jobbra tart.
A 2010-es országgyűlési választásokra a pártszervezet úgy állt a startvonalhoz, hogy a megrajzolt jövőkép – melyből kihagyták a fiatalokat és a nőket – semmilyen érzelmi motivációt, maradandó ideológiai értéket, valódi szociáldemokrata üzenetet nem tartalmazott. Ennek ismeretében irracionális lenne most azt várni, hogy végre tisztán és egyszerűen megmagyarázzák, hogy ki, mit, milyen eszmei irányzatot képvisel, és mit jelent a 21. században szocialistának lenni. Ez aligha várható el egy olyan párttól, mely mindent megtett, hogy megtagadja eszmetörténeti örökségét.
A keresztúton álló balga baloldali pedig azon elmélkedik, hogy merre is menjen, kinek is higgyen a zavaros handabandázások és a sok fogadott prókátor közül. Az egyik út az erős érdekérvényesítő és pártoktól független szakszervezetekhez vezet, melyek magukban hordoznák az új szocialista irány magját. Egy másik úton sorakoznak a magyar kommunisták, akik, bár kitűnő szellemi képviselőkkel rendelkeznek, de társadalmi bázisuk szerény.
S megjelentek egy keskeny csapásvonalon az egyre nagyobb számú új függetlenek, akikben van még tettvágy, hogy visszahozzák az elveszett illúziókat, és ellenálljanak minden társadalmi igazságtalanságnak.
Ezek az új függetlenek a mai parlamenti baloldal útjával ellentétesen gyűjtik erejüket, hogy Engelmann Pál, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Mónus Illés, Bibó István, Kéthly Anna, Bölcsföldi Andor, Kelemen Gyula, Faragó László, Sinkó Ervin, Káldor György megálmodott világát építsék fel. Eme transzformatív mozgalmak már az új tudatosságot képviselik, a radikális idealizmus és a humanizmus ideológiájával felvértezve, a munka oldalán néznek szembe a tőkével. Egy új szocialista revizionizmust hirdetnek, visszaadva a baloldali polgár számára a szociáldemokráciába vetett hitet. Ez az új szubkultúra egyre inkább a társadalmi változások meghatározó hajtómotorjává válik, s már létrehozva önvédelmi mozgalmait: a humanista, feminista, zöld, anti-globalista, antirasszista, alternatív szocialista közösségeket. E társadalmi mozgalmak rugalmasak, egyre szélesebb és heterogén közönséget érnek el, s különböző mozgástartományokban képesek egymással koalícióra lépni.
Az ideológiai rendszermezők útján az egymástól sok tekintetben eltérő szocializmusváltozatok közül csak egy a szociáldemokrata irányzat. A 19. század végén és a 20. század elején a sajátos szubkultúra szorosan követte a nemzetközi progresszió irányait és hitvitáit, sőt többen személyes kapcsolatokat is ápoltak tekintélyes külföldi szocialista teoretikusokkal. A mai világ permanens változásaiban újra nagy szükség mutatkozik ideológiai mozgalmakra, mert a társadalmi igazságosság mítoszát újraértelmezve, igény mutatkozik egy univerzális utópiára, melyet mindenki a magához közelálló közösségekben valósíthat meg, úgy, hogy azt mások számára nem teszi kötelezővé.
A magyar baloldal nem egyenlő egy párttal, még akkor sem, ha az új azonosságok lassan is honosodnak meg a társadalmi kimerültség talaján. A 21. századi globális gazdasági fejlődés, valamint a társadalmi változások nyomán a modern víziókkal rendelkező új közösségek új rendszerkereteket hoznak létre, melyek egyértelműen megváltoztatják a mai politikai struktúrákat.
Az útkereszteződésben álló szociáldemokraták dilemmái az elmúlt évtizedek alatt alig változtak, így még mindig érvényes Fritz Tarnow német szocialista vezető 1931-es kijelentése: „A kapitalizmus halálos ágya mellett állunk, nemcsak orvosok vagyunk, akik meg akarják gyógyítani a beteget, hanem örökösök is, akik alig várják a haláltusa végét, sőt, szívesen segítenének egy kis méreggel. Átkozottak vagyunk e kettős szerep okán: orvosok és örökösök. Ez így együtt rohadt egy nehéz feladat.”
Alföldi Andrea
A szerző történész
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Török Gábor: Az MSZP összeroppant?
Újra érdemes nézni a parlamenti vitákat: az új szereplők érdekesebbé és egyben kiszámíthatatlanabbá tették a törvényhozást, ráadásul egyelőre szokatlanul komolyan is veszik feladatukat - olvasható Török Gábor blogján.
A közelgő Gyurcsány-Szanyi párharc
Könnyen lehet, hogy hamarosan Gyurcsány-Szanyi párharc bontakozik ki az MSZP-ben. E két, éles kontúrokkal rendelkező, karizmatikus politikus töltheti ki azt az űrt, amelyet a beszürkült pártvezetés homályos alakjai hagytak maguk mögött. Gyurcsány és Szanyi mágnessarkok gyanánt vonzhatják magukhoz a híveket. Kérdés, melyikük bizonyul erősebbnek?
