Budapest antiszemita főváros? Egy gyűlölködő Spiegel-cikk margójára

Az 1989-90-es rendszerváltás óta nem először fordul elő, hogy nyugati elemzők igyekeznek kimutatni a magyar társadalomban a nemzedékről nemzedékre fellángoló fasiszta fertőzés tüneteit. A 61 éves Eric Follath is csatlakozott a népes csoporthoz. „Wie Budapest zum Zentrum eines neuen Antisemitismus wurde”, azaz, "Hogyan lett Budapest egy új antiszemitizmus központja”. A Spiegel angol változatában kissé változott a cím: „Az európai antiszemitizmus fővárosa. Budapest új gyűlölethullámmal találkozik”. A cikk a magyar holokauszt szörnyűségeit egyenes összefüggésbe hozza a Magyarországon bekövetkezett legutóbbi politikai fejleményekkel. A szerző olyan embereket keres és talál, akiknek nyilatkozataival illusztrálhatja tételét, hogy Budapesten rettegnek az emberek. Kedvtelve idézi a Berlinben élő Kertész Imrét, aki szerint Magyarországon jobboldali szélsőségesek és antiszemiták vannak hatalmon, Budapest pedig egy emlékezet nélküli város.

Persze szó sincs arról, hogy Magyarországon nem emlékeznének a múlt démonaira, ám kétségtelen, hogy a mindenkori politikai aktualizálást – melyet Eric Follath is rutinosan művel – mindig előnyben részesítették. A múlt átgondolt és alapos feldolgozása ugyanakkor nem történt meg. Az 1992 szeptemberében életre keltett Demokratikus Charta – melynek egyik „frontembere” volt a Follath átal megszólaltatott Konrád György – védelmet ígért Csurka István és Szabó Albert ellen, saját szempontjából sikerrel. A baloldal a későbbiekben is alapozott a „fasizmustól való félelemre”, ezért az első chartának jó néhány utódja volt. Egy következő ciklusban az akkor legerősebb Magyar Szocialista Párt képes volt úgy időzíteni a kongresszusát, hogy küldöttei demonstrálhassanak a Terror Háza előtt nyilas egyenruhában parádézó, zavaros fejű Bácsfi Diana és két-három követője ellen.

A „kollektív emlékezetre alapozott politizálás”, mely 1994-ben még átütő sikert hozott az „antifasiszta” baloldalnak, egyértelműen megbukott a 2010-es választásokon. A választók túlnyomó többsége az ország érezhetően súlyos gazdasági és társadalmi problémáinak ellenszerét kereste és vélte megtalálni a Fidesz-KDNP-ben. Nem azért szavazott Orbán Viktor pártjára, mert azt nemzetinek, a szocialistákat viszont „nemzetietlennek” tartotta, hanem mert egyértelműen csalódott az MSZP-SZDSZ koalíció nyolc éves kormányzásában, korruptnak és inkompetensnek találta az előző politikai garnitúrát. Ami pedig a Jobbik jelentette veszélyt illeti, nem tűnik úgy, hogy folytatódik felfelé ívelő pályája. Vona Gábor pártja primitív nacionalizmusnál, cigányellenes és antiszemita handabandánál többet nem képes nyújtani a választóinak. Törvényjavaslatait a kormánytöbbség rendre elveti, „rendfenntartó erejét”, a Magyar Gárdát betiltották, és a hatóságok nem engedik más néven újjáalakulni.

Follath cikkében a Fidesz-KDNP kétharmados győzelmét, és ennek a hatalom gyakorlásában érvényesülő következményeit tudatosan keveri a parlamenti párttá vált Jobbik képviselőinek megnyilatkozásaival, azzal a veszéllyel, melyet egy szélsőséges, nacionalista, kisebbségellenes párt, illetve követői jelentenek a magyar demokrácia számára. Elég, ha itt a cikk két, egymást követő mondatát idézem. „Ismeretlen vandálok disznólábbal szennyezték be a holokauszt-emlékmúvet. Új törvény biztosítja a kormány közvetlen vagy közvetett ellenőrzését a média nyolcvan százaléka fölött.” Milyen összefüggés áll fenn a valamennyi politikai párt által elítélt, még a Gyurcsány-kormány alatt elkövetett gyalázatos merénylet és az Orbán-kormány sok tekintetben vitatható médiapolitikája között? Nyilvánvalóan semmi. Botrányos, hogy az Echo tévében a Nobel-díjas Kertész Imre képéhez patkányok hangját társították. De mi köze ennek a köztisztviselők elbocsátásához, melyről rögtön ezután olvashatunk?  És honnan tudhatná mindezt a Spiegel német olvasója?

Valóban Magyarország jövője a tét. Az ellenzék ma Magyarországon – sajnálkozhatunk rajta, örvendezhetünk miatta –, egyelőre nem rúg komolyan labdába. Éppen ezért, aki nem vesztette el a józan eszét, az nem a „minél rosszabb, annál jobb” jegyében azon imádkozik, hogy Orbán politikája becsődöljön, hanem ellenkezőleg, azon, hogy a helyzet normalizálódjon, sikerüljön stabilizálni a gazdaságot, túljutni a társadalmi válságon. Csak ez garantálhatja, hogy ne erősödjék meg a szélsőség, legyen az jobb- vagy baloldali.