Radnóti Sándor: Belerúgtak egy tekintélyes elemzőbe

Tisztelt Főszerkesztő úr! Megdöbbentett az Elherdált országom – Lendvai Pál ódivatú huhogása  című cikkük. Nem a tartalma döbbentett meg, hanem az, hogy az Ön szolid és kitűnő orgánuma kritikai véleményt akceptál egy olyan könyvről, amelyet a kritikus bevallottan nem olvasott.

Radnóti Sándor

Lehet, hogy Ön úgy véli: a Vélemény-rovat tartalmáért a szerző felel, s Pelle János saját felelősségére rombolja publicista-renoméját, de ez nem így van. Elvárható és számon kérhető, hogy aki tájékoztat, tájékozott legyen. Ezúttal az Ön lapja rúgott bele - megfontolandó érvek és alapvető ismeretek híján - egy érdemes és tekintélyes elemzőbe, akit egy másik - kevésbé szolid - lap nemrég az egyik Andrássy úti fára való fölhúzással kecsegtetett (igaz, a humanizmus jegyében csak szégyenkalodába).

 Bauer Tamás: Lendvai Pál igazsága

 Pelle János ódivatú huhogással vádolja most megjelent új könyve kapcsán a szerzőt, Lendvai Pált, bevallottan anélkül, hogy magát a könyvet kézbe vette volna. (252 oldalas könyvről ír, holott a kötetben 233 oldal olvasható.) Ez tényleg új divat, megkérdőjelezni egy könyvnek ismertetésekből ismert következtetéseit anélkül, hogy magát a könyvet elolvastuk volna.

Bauer Tamás

Végel Dániel

Ehhez képest én ódivatú vagyok, s csak némi késéssel térek vissza Pelle szövegére, miután beszereztem és elolvastam az inkriminált könyvet, Lendvai Pál kiváló kötetét arról, hogy mi folyik most Magyarországon. Lendvai maga is valóban ódivatú, amennyiben a mai helyzetet példamutatóan ágyazza be történeti folyamatokba, és – mivel maga nem szaktörténész, hanem nemzetközileg elismert újságíró – történetét a főszereplők, a meghatározó politikusok arculatának felvázolása köré építi. Kádárral, Grószszal, Pozsgayval kezdi, és Antallon, Hornon keresztül jut el Medgyessyhez, Gyurcsányhoz és természetesen Orbánhoz, szerencsésen kapcsolva össze a személyes találkozások, interjúk alkalmával szerzett benyomásait a sajtóból, történészi életrajzokból és visszaemlékezésekből szerzett ismeretekkel.

Lendvai Pál új könyvének címlapja

Az elmúlt húsz év egyes periódusainak a vezető politikusok személye köré felépített elemzése közben Lendvai többször szünetet tart, és külön fejezetben tárgyalja a magyarországi nacionalizmust, antiszemitizmust és a sajátos médiaviszonyokat. A nacionalizmusról és antiszemitizmusról szóló fejezetek messzemenően támaszkodnak a hazai történeti irodalomra és felhasználják a közvélemény-kutatásokból származó adatokat. Nem odavetett, indulatos megjegyzésekről van szó tehát, hanem sokoldalú elemzésről és megalapozott következtetésekről.

Kétségtelen persze, hogy Lendvai álláspontja a parlamentáris demokrácia mellett, és a Nyugat-Európában a második világháború óta meghaladott etnikai alapú nacionalizmussal szemben elkötelezett européer értelmiségi álláspontja. Lendvai a magyarországi szellemi közállapotok alapos ismeretében, és nem – mint a Fideszt testvérpártjukként kezelő nyugat-európai konzervatív politikusok – annak híján értékeli a helyzetet, kiváltképp pedig azt, ahogy a magyar jobboldal politikusai egyfelől kihasználják, másfelől tudatosan meglovagolják és gerjesztik a nacionalizmust és antiszemitizmust, újabban pedig a cigányellenes előítéleteket. A szerző – akárcsak a többi vezető politikusét és pártjaikét – tárgyszerűen mutatja be Orbán és az általa vezette párt pályáját és azt, hogy hogyan lett az egykori polgárpukkasztó alternatív liberálisból régimódi nacionalista, aki a „határokon átívelő nemzetegyesítésre” irányuló lépéseivel, mint a státustörvény vagy a kettős állampolgárság, belerondít a nemzetközi jogrendbe.

Pontosan ábrázolja Lendvai az összefüggést az Orbán által Gyurcsány és a szocialista-szabaddemokrata koalíció ellen indított belpolitikai hidegháború és a szélsőjobboldali Jobbik felemelkedése között: a Fideszben és a körülötte tenyésző sajtóban nyert teret az a nacionalista, az ellenfelet kirekesztő retorika, amelyet Vonáéknak csak még durvábbra kellett hangszerelniük.

Pelle a könyv utolsó fejezetének következtetéseit idézi az Orbán által létrehozott, a harmincas évekre emlékeztető gyűjtőpártról, s afölött értetlenkedik, hogy „a Magyarországgal foglalkozó nyugati újságírók mindig is kesztyűs kézzel bántak a baloldali kormányokkal, de Orbánról mindig a fasizmus veszélye jut az eszükbe”. Csakhogy Lendvai Orbán kötcsei beszédére hivatkozva ír az új centrumerőről, s a kormányváltás óta hozott törvények korrekt ismertetése alapján állapítja meg, hogy autoriter hatalom alakult ki. Azt tudatja a külföldi olvasóval, amit Magyarországon mindenki tud. Ez lenne „huhogás”?

Lendvai arra is emlékeztet a magyar médiaviszonyokról szóló fejezetben, hogy hogyan hallgat a jobboldali sajtó a megújult magyar nacionalizmusnak és a Fidesz szélsőségbe hajló retorikájának nyugati bírálatáról, és ha megemlítik a bírálat tényét, azt ugyanúgy ellenséges erők aknamunkájaként állítják be, mint az egykor, a pártállam évtizedeiben volt szokás. Pelle támadása is ebbe a sorba illik: „ódivatú huhogásként” állítja be a következtetéseket, az érvelés ismertetése és ellenérvek előadása helyett, ha lennének egyáltalán megalapozott ellenérvei. Az ilyesmit a Fidesz sajtóbirodalmától megszoktuk, de vajon hogyan kerül az évtizedeken át tekintélyt szerzett hvg internetportáljára?

Pelle János: Radnóti nyila és Bauer elkötelezettsége                     

Radnóti Sándor, a politikai harcokban felettébb jártas esztétika-professzor védelmére kel Paul Lendvainak, a nemzetközi hírű osztrák újságírónak. A szerzőnek a rendszerváltás utáni magyar politikát elemző könyvét, „Elherdált országom – Magyarország átalakulóban” címmel,  az Ecowin kiadó hozta ki, és október közepén mutatták be Bécsben.

Pelle János

Első nekifutásra az utolsó fejezetet volt alkalmam olvasni, mely a der Standard internetes kiadásában jelent meg. Erről, no meg a szerző által adott interjúból alkottam véleményt, nem az egész kötetről, mely végül csak most jutott el hozzám. De nem „rúgtam bele” az érdemes és tekintélyes elemzőbe, akinek a kelet-európai antiszemitizmusokról írt régebbi munkáit nagyra becsülöm.

Kénytelen vagyok megállapítani: amikor „ódivatú huhogásnak” minősítem Paul Lendvai vízióit az antiszemitizmus és a sovinizmus magyarországi újjáéledéséről, az érthető a könyv egészére is. Elég, ha itt csak a 11. és 12. fejezet címét idézem: „Életre-halálra a hideg polgárháborúban” és „Romák és zsidók a jobboldali radikálisok célkeresztjében”. Előbbiben azt fejtegeti, hogy a baloldal tehetetlensége és a jobboldal, vagyis a Fidesz és a Jobbik egymást támogató, kíméletlenül célratörő politikája együttesen vezetett a TV ostromához, majd a Magyar Gárda megalakításához.  Utóbbiban a szerző beszámol az olaszliszkai lincselésről a veszprémi kézilabdajátékos meggyilkolásáról, és arra következtet, hogy ez a két, médiatizált esemény vezetett a Jobbik előretöréséhez, illetve idézte elő azt a feszült hangulatot, melyben a romák elleni gyilkosság-sorozatot elkövették. Emlékeztet a menórát emelő Gellért püspökre, az otromba, antiszemita montázsra, amit Barikád egyik címlapján közölt. E kétségtelenül nyugtalanító fejlemények azonban távolról sem indokolják, hogy a zsidókat és a  cigányokat létükben fenyegetett kisebbségeknek tartsa.

Ami az elhamarkodott véleményalkotást illeti, bár Radnóti engem óhajtott megcélozni, valójában Lendvait találta el, aki már 2010 nyarán pontot tett a kötet előszavának végére és kész volt negatív képet alkotni az Orbán-kormány működéséről. A könyv végén, melyben a 2010. áprilisi országgyűlési választások eredményeit értékeli, már a várható jövőt is felvázolja. Erre utal az utoljára született fejezet „áthallásos” címe is: „Sieger im Endkampf – Orbán über alles.” (A végső harc győztese – Orbán mindenek felett.)  Amennyiben kifogásolható, hogy én az utolsó fejezetből vontam le kritikai következtetéseket a könyv egész hangvételéről, hogyan vélekedjünk arról, ha egy tekintélyes külpolitikai elemző negyven-ötven nap elteltével máris értékel egy négy éves kormányzati ciklust? 

Radnóti Sándor rövid, személyeskedő ledorongolásához társul Bauer Tamás hosszabb eszmefuttatása, Lendvai Pál védelmében. Az egykori SZDSZ-es képviselő hitelét kétségtelenül rontja, hogy elfogulatlannak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Érthető, hogy kiáll a Magyar Demokratikus Chartát és a „89-es demokraták koalícióját” külföldről támogató Lendvai mellett, hiszen ő maga Gyurcsány Ferenc elkötelezett támogatója, nagygyűléseinek szónoka.  Bauer a maga „gyurcsányista” nézeteit többször kifejtette, nyomtatásban és élőszóban, és most még egyszer felmondja a leckét. De nem túlzás ezt a mantrát rázúdítani az olvasóra, csak azért, mert egy publicista „régimódi huhogást” vélt kihallani egy Magyarországról szóló, Bécsben megjelent könyvből?