Centrifuga, pogácsa, gáz: mi kell az atombombához, mi volt a célpont Iránban?
Saját fejlesztés és illegális import is kellett hozzá, de Irán valóban elég közel jutott a nukleáris fegyverhez.
A román kézilabda-játékos meggyilkolását feldolgozó, nagy visszhangot keltő dokumentumfilm, a „Szíven szúrt ország” után most itt van egy könyv is, amely ezúttal az „elherdált országról” szól. Szerzője Paul Lendvai, a neves, Budapestről 1956-ban emigrált osztrák újságíró, Kelet-Európa szakértő, aki „Az én elherdált országom – Magyarország átalakulóban” (Mein verspieltes Land / Ungarn im Umbruch) címmel adott ki kötetet.
Lendvai Pál új könyvének borítója
A hirdetések szerint bestsellerről van szó 30 ezer példányt máris eladtak a kötetből. A könyvben aztán a lehető legsötétebb képet találjuk „az ő országáról”: a szerző az antiszemitizmus és a rasszizmus reneszánszát vizionálja a Fidesz-KDNP kétharmados többségével kormányzott Magyarországon.
A könyvet a szerző a berlini osztrák követségen is be akarta mutatni. De a tervezett könyvpremierből, ahogy erről több bécsi lap is beszámolt, politikai kavarodás lett, ugyanis Ralph Seide követ, minden indoklás nélkül lemondta az eseményt. Azt a meggondolás állhatott a háttérben, vélekednek osztrák elemzők, hogy a Magyarországgal foglalkozó kritikus könyv árthat a két ország kapcsolatának, és a budapesti kormány bírálatát válthatja ki.
Mégis, mi olvasható a kötetben, amit még az osztrák külügyminisztérium is túlzásnak talált? Mivel az Ecowin kiadónál, Bécsben megjelent munka nem volt a kezemben, a magyar változatot pedig csak 2011 februárjában mutatják be Budapesten, a der Standard-ban megjelent könyvismertetésből és abból az interjúból tájékozódtam, melyet Paul Lendvai adott a Kurier-nak, és amelyben gyakran idéz művéből.
Megtudhatjuk, hogy „a Fidesz-siker totális hatalom kiépítéséhez vezet. Magyarország a múlt felé tart, hasonló gyűjtőpártot hoztak létre, mint ami a harmincas években volt.” Lendvai szerint a gazdaságban zűrzavar uralkodik, s nagy veszély származik abból, hogy az „antiszemitizmus, a rasszizmus, és a sovinizmus vidáman ünneplik ébredésüket”. És ez a Magyarország lesz az Európai Unió soros elnöke 2011 első felében. Az is lehet, hogy a lidércnyomásnak belátható időn belül nem lesz vége: ha a kettős állampolgárság mellé választójogot is ad a kormány, a Fidesz bebiztosíthatja magát, és „akár még további húsz évig kormányozhat”.
A könyv utolsó fejezetében, amelyet a der Standard-ban szinte rövidítés nélkül ismertetnek, és az „Orban über alles” címet viseli, Lendvai idézi a die Welt publicistájának, Krisztina Koenennek figyelmeztetését: Magyarország a térség egyetlen nemzetállama, amely képes arra, hogy saját magával együtt egész környezetét destabilizálja. „Nemcsak a magyar politikai elitnek, hanem Ausztriának, Németországnak, és rajtuk keresztül az Európai Uniónak is különleges felelőssége van abban, hogy végül a józanság erői győzedelmeskedjenek Budapesten és az egész térségben” - írja befejezésül Lendvai, anélkül hogy részletesen kifejtené kiket tart ma a rendszerváltó józanság erőinek.
Vajon mi lehet az oka, hogy az 1989-90 rendszerváltás óta a Magyarországgal foglalkozó nyugati újságírók mindig is kesztyűs kézzel bántak a baloldali kormányokkal, de Orbánról mindig a fasizmus veszélye jut az eszükbe? Sajátos módon azt gondolták, hogy két egymás utáni ciklusban hatalmon lévő MSZP-SZDSZ koalíciós kormány, és személy szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök biztosítékot jelent a radikalizmus és extrémizmus megerősödése ellen, miközben – szerintük – Orbán Viktor és a Fidesz csak a gonosz erők felülkerekedését segítheti elő, ami káoszhoz és romboláshoz vezet. Eszükbe sem jutott, netán a baloldal dilettáns kormányzásának is komoly szerepe lehetett abban, hogy a 2003-ban megalakult, szélsőséges Jobbik 2006 után váratlanul an a harmadik legerősebb politikai párttá vált, és bejutott a magyar parlamentbe.
Lendvai váteszként figyelmeztet a közelgő veszélyre, pedig valójában csak gombhoz varr kabátot. Ugyanúgy, ahogy az elmúlt két évtizedben többször is megtette. De ami az Antall-kormány alatt, a kilencvenes évek elején még újszerűnek hatott, ma már csak ódivatú huhogásnak hat. De úgy látszik, nyugaton még mindig eladható, elsősorban Ausztriában és Németországban, ahol a közvélemény jelentős része még mindig vevő erre a régimódi okoskodásra.
