A kormány döntése nyomán összesen több mint 5 milliárd forint áll rendelkezésre a sürgető ár- és belvízi problémák megoldására – nyilatkozza Illés Zoltán, a Vidékfejlesztési Minisztérium környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi államtitkára. Ez az összeg szerinte lehetővé teszi a legfontosabb ár- és belvízvédelmi beavatkozások elvégzését. További 1,2 milliárd forintot az újra indult országos közmunka program önerejére szándékoznak fordítani, ennek keretében idén mintegy 9 ezer ember vehet részt a különféle vízügyi védekezést szolgáló beruházások megvalósításában.

Elárasztott temető

Túry Gergely

Azt mondja az államtitkár, „itt az ideje, hogy a feje tetejéről végre a talpára állítsuk ezt a rendszert”. Úgy véli „a Magyarországon évente átlagosan védekezésre fordított, mintegy 35 milliárd forint fele elegendő volna ahhoz, hogy a megelőzéshez szükséges fejlesztéseket elvégezze a vízügyi szolgálat, megtakarítva ezzel a most rendszeresen jelentkező ár- és belvízvédelmi kiadások, valamint a keletkező károk nagy részét.”

Dicséretes elszántság. 

De vajon nem lenne e végre itt az ideje, hogy részrendszerek, például a belvízelvezető csatornarendszer „talpraállítása”helyett a teljes rendszer talpra állításán is elgondolkodjunk? 

Miért jó nekünk a végeérhetetlen és egyre költségesebb kínlódás az árvízzel, a belvízzel, illetve az aszállyal és termőföldjeink szikesedésével, amikor választhatnánk az áradó vizeinkkel való okos gazdálkodást is? Ami nem csak hosszú távon, de már középtávon is nyilvánvalóan ésszerűbb volna. Szűken anyagi szempontból is. Nem beszélve az egyéb áldásairól. 

Ez itt a kérdés. És nem csak a máé. Ez volt már a tegnapé is. 

Érthető válasz azonban nincs rá. 

Nem ez az egyetlen szembeötlő irracionalitása a modern ipari civilizáció úgynevezett evidenciáit követő, vakvágányairól leszállni képtelen, erőforrás pazarló, fenntarthatatlan gazdálkodásunknak. Ilyenkor, amikor épp megint elveszetten tekintget körbe magán a fél ország, és siratja a kárba veszett munkát, pusztuló értékeit, ingóságait, tönkrement vetéseit, vízzel borított, művelhetetlenné váló szántóföldjeit, és rettegve gondol a még csak várható, menetrendszerű tavaszi árvizekre, ilyenkor mégiscsak érthető, hogy újra elemi erővel tör föl az emberből az indulat.  

Miért nem jutunk mi húsz esztendeje ebben az ügyben sem egyről a kettőre? Holott volna megoldás. Miért nem vagyunk képesek érvényt szerezni a józan belátásnak? 

„Az áradó víz a bioszféra erőteljes formálója. Ha ismerjük és követjük a mozgástörvényeit, az emberi közösségek leghatékonyabb erőforrása lehet, mert: (a) multiplikálja a vidékgazdaságot (b) ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújt; (c) a turizmust segítő természeti vonzerőt kínál; (d) minőségi biotermékeket termelő halászati, erdészeti, legeltetési, gyümölcskertészeti, ártéri hasznot hoz; (e) munkát ad a helyieknek, (f) kiteljesíti a sokfunkciós posztmodern vidékgazdaság uniós eszméjét.” 

Oláh János debreceni nyugalmazott egyetemi tanár tanulmányát olvasom a Valóság idei első számában.  Többek között azt fejtegeti, hogy „a sokfunkciós posztmodern vidékgazdaságban már két évtizede terjednek az ártérbővítést, ártérgazdálkodást szorgalmazó eszmék, elvek, eljárások és ökotechnológiák”. Sőt, elkezdődött ennek a hazai tervezése is, illetve a kivitelezés ütemezése is elkészült. Emlékeztet rá, hogy az 1999 és 2002 kötött kidolgozott Új Vásárhelyi tervhez kapcsolódó egyik kutatási program az árvízvédelmet az ártérgazdálkodás bővítésével kapcsolva össze, részletes elméleti, anyagforgalmi, energetikai és gazdasági haszonelemzésekkel egyértelműen kimutatta a természetes folyógazdálkodás előnyét, vagyis a gátmagasítással szemben az ártérbővítését.

A szocialista-szabaddemokrata kormány azonban 2002 után nem vállalkozott a már kidolgozott 130 milliárd forintba kerülő ártérbővítő beruházásra.   

Emlékszem, milyen revelációval olvastam vagy fél évtizede Czigler László hasonló szellemű cikkét. Amely a fokgazdálkodás rehabilitálásának gondolatához jut el a Tisza szabályozás máig ható, sőt egyre szembeötlőbb káros következményeiről szóló elemzése végkövetkeztetéseként.  

Hihetetlenül felvillanyozó volt a gondolat, hogy az árvíz, belvíz, és az aszály, illetve a szikesedés egyre súlyosabb problémái, amelyeket a laikus ész egymástól független jelenség-együtteseknek tekint, valamint a technokrata racionalitás tudományossága is ekként láttat, és igyekszik kezelni, valójában a legszorosabban összefüggenek. És az orvoslásukat nem a technikai haladás újabb csodás építményeitől, még erősebb, még magasabb gátaktól, vízátemelő rendszerek működtetésétől, különleges talajjavítási eljárások bevezetésétől lehet remélnünk. Évről évre hatalmas összegek felhasználása árán. 

Hanem a visszatéréstől elődeink bölcsességéhez, akik még nem feltétlenül átalakítani, leigázni akarták a természetet, hanem inkább csak okosan alkalmazkodtak hozzá. És ráadásul ez a megoldás az eddigi árvízi védekezési, belvízelhárítási, talajjavítási ráfordítások töredékét kívánná csupán. 

Körös-ártér

termeszetvedelem.hu

Amikor a XIX. században nekiláttak a folyószabályozásnak, reformkori elődeink sajnos kihagyták a lehetőséget, hogy visszatérjenek ehhez a sokszázados hazai gyakorlathoz, amely a török időkig eleven hagyomány volt a nagy folyóink mentén. A búzatermő területek megnövelése és a folyók hajózhatóságának javítása lebegett a szemük előtt. Ezért aztán nem a török időkben tönkrement fokgazdálkodás helyreállításában látták a kiterjedt alföldi mocsaraktól való megszabadulás lehetőségét. Nem a régi jól bevált honi hagyományhoz, a természeti adottságainkhoz alkalmazkodó táj- és vízgazdálkodási rendszerhez való visszatérésben. Hanem a folyókanyarulatok átvágásában és a töltésépítésben.  És azóta is töretlenül magasítjuk a töltéseket, építjük a gátakat. 

Vissza kéne térni – már amennyire még lehetséges - a korábbi századok gazdálkodási módszereihez, írta a szerző. „Már több mint 170 éve mentik az Alföld népét az árvíztől, belvíztől a vízügyi szakemberek. Már több mint 170 éve fizeti az ország népe a gátépítés költségeit. Már több mint 170 éve vonul ki a falvak apraja-nagyja, a katonaság a gátakra, ha jön az árvíz. Már több mint 170 éve áll tavasszal a földeken a belvíz. És újabb és újabb beruházások szükségesek az egyre emelkedő árvizekkel szemben. És a belvízveszély se múlik. Viszont a 170 éve megoldatlan problémák mellé sikerült még kettőt létrehozni: az egyik az aszály, a másik a szikesedés.

Vásárhelyi Pál, amikor megtervezte az árvizektől biztosan védő gátrendszerét, úgy számolt, hogy a jelenlegi gátmagasság egytizede bőségesen elegendő az árhullámok kivédésére. Ebben egy "picit" tévedett, 1879-ben Szegedet teljesen elmosta a víz. Az európai fővárosok segítségével építették újjá, hálából róluk nevezték el a helyi körutakat.

A második probléma az első "megoldásából" adódott. Belvíz csak lefolyástalan, gátakkal körülzárt területen alakulhat ki, hisz ha semmi sem gátolja a lefolyást, akkor a víz magától elfolyik. A gátépítéssel egy időben rögvest neki lehetett állni csatornákat, átemelő telepeket építeni, szivattyúkat telepíteni a gátak mögött összegyűlt víz eltávolítására. Ez is az állami költségvetés kontójára megy már 170 éve.

Vajon jó-e az az elgondolás, amely 170 évi munka után sem vezet eredményre?” 

A napokban tartott III. magyarországi klímakonferencián a felmelegedés kapcsán a víz stratégiai helyzetéről is szó esett. Ligetvári Ferenc, volt miniszter, a SZIE tanára a vízgazdálkodás-politika kidolgozását sürgette, amellyel – amint megjegyezte – 1984 óta nem rendelkezünk. Pedig az agráriumnak vízhiányos állapothoz kell alkalmazkodnia – bármilyen furcsán hangzik is ez e pillanatban -, és a nemzeti stratégiánknak vízre alapozott stratégiának kell lenni.  

 Szóval volna itt még meggondolni való a vízzel kapcsolatos politikánk „talpraállítása” érdekében.

 Lesz rá hamarosan kiváló alkalom is. Jávor Benedek, a parlament Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke, LMP-s frakciótársával, Szabó Rebekával a belvíz sújtotta megyékben tartott terepszemle után nyilatkozatban bírálta Illés Zoltánnak, a kormány környezetügyi államtitkárának a hét elején tett „színpadias megnyilvánulásait”. És a milliárdos kárenyhítési próbálkozások helyett a kormány korábban megígért vízgazdálkodási és tájhasználati reformját sürgette. Megjegyezve, súlyos árat fogunk fizetni valamennyien azért, ha a kormány nem szánja el magát a saját szakértői által is szorgalmazott szemléletváltásra. És bejelentette, hogy február elejére bizottsági ülést hív össze a kérdéskör áttekintésére. 

Kíváncsian várjuk a fejleményeket. Remélhetőleg nem elégszenek meg majd a résztvevők a részrendszerek gondjainak orvoslásával.