Zentai Péter: Ön biztos érti, amit én nem: hogy tehette meg a legfontosabb európai ország, Németország kormánya, hogy még csak a repülési tilalomra vonatkozó döntéshez sem adta a nevét? Ezt szerintem jónéhány nyugati szövetségesük árulásként fogja fel.

Patrick Keller: Kétségtelen, hogy bírálják emiatt Merkelt és főként Westerwelle külügyminisztert, nem csupán Párizsban, Londonban és Washingtonban, hanem még Berlinben is, ellenzékiek és kormánypártiak egyaránt. Ettől függetlenül egyáltalán nem logikátlan kormányunk hozzáállása. Merkelék tényleg túlzottan, sőt vállalhatatlanul kockázatosnak tartották az időközben nélkülünk beindított katonai akciót. Egyébként pedig az ország közvéleményének túlnyomó része egyértelműen ellenez mindenfajta külföldi katonai beavatkozást. És hát… egymást követik a tartományi választások, a kormánypártok szénája meg amúgy sem áll túl jól.

Z. P.: Ettől függetlenül szerintem simán megszavazhatta volna az önök kormánya a Biztonsági Tanács határozatát, az nem kötelezte volna Németországot a közvetlen katonai részvételre.

P. K.: Pontosan ezt veti több német politikus, köztük Lammert parlamenti elnök is a kormány szemére. Ők is hiányolják a szolidaritás egyértelmű kinyilvánítását mind a líbiai néppel, mind a nyugati szövetségesekkel. Viszont van az éremnek egy másik oldala: Németország egy napon az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává kíván válni, mégpedig egy nem is oly távoli napon. Nos, kissé cinikusan fogalmazva: egy ilyen helyzetben lehet jó pontokat szerezni Pekingnél, Moszkvánál. Ők ugyebár erősen ellenzik a líbiai inváziót, ugyanakkor alapvető beleszólásuk van abba, hogy kibővítsék-e és kikkel bővítsék ki az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagságát.

A britek ott vannak...

Z. P.: Ez azért elég önző hozzáállás, ami korábban nem jellemezte a németek nemzetközi magatartását. Bár - igaz - Irak esetében a németek ugyancsak külön utasok voltak.

P. K.: Líbia ügyét nem ajánlanám egy lapon emlegetni Irakéval. Ez utóbbi esetében az amerikaiak sem saját szövetségeseik egy részétől, sem az ENSZ-től nem kaptak felhatalmazást a beavatkozásra. Egyébként igazságtalan, ha önzőnek nevezi a mostani német hozzáállást. A berlini kormány átgondolta, hogy átgondolatlan lehet csak a katonai beavatkozás. Mert azon túlmenően, hogy meg kell dönteni Kadhafiékat – amivel messzemenően egyetért a kormányunk –, illene, hogy legyen valami stratégia is a bombázások mögött. Szárazföldi háborút senki sem akar beindítani a diktátor ellen, rendcsinálásra már nem vállalkozhat a Nyugat Irak és Afganisztán után egy harmadik muszlim országban. Ki tudja, milyen politikát folytatnak majd a Kadhafi helyett hatalomra jutottak, nem lesznek-e ők még Kadhafinál is veszélyesebbek népükre és a világra? E kérdésekre nincs válasz, és ez mélyen aggasztja a kormányunkat.

Z. P.: Akkor azt lenne jó tudni, hogy a franciák miért ilyen hevesek. Ők talán tudják a választ e kérdésekre?

P. K.: Aligha. Sarkozy elnök és kormánya kudarcokat szenvedett az arab világban amiatt, hogy túlzottan is jó és baráti kapcsolatokat ápolt a tunéziai és az egyiptomi diktátorral. Most kompenzálnia kell, javítani megtépázott tekintélyét az arab világban és persze odahaza is, nemsokára elnökválasztások lesznek. Keménységet, erőt kell sugároznia. Ugyanakkor ne legyünk vele szemben sem csak cinikusak. Franciaország, Amerika, Nagy-Britannia őszintén el akarja kerülni, hogy valami hasonló ismétlődjék meg, mint annak idején Ruandában, ahol a hatalmon lévők a saját népüket mészárolták. Kadhafi is ezt teszi, a Nyugatnak erkölcsi kötelessége aktívan segíteni egy ilyen helyzetben. Ha semmit sem tesz, annak talán még nagyobb a hosszú távú globális kockázata, mint annak, hogy beindította a bombázásokat – komoly stratégia hiányában is.

... és a franciák is

Z. P.: Németország most mintha e tekintetben elszigetelődött volna. Ez nem jó üzenet szerintem.

P. K.: Azért erről nincs szó. Megmondtuk a franciáknak és a briteknek: „Afganisztánban az eddiginél többet vállalunk magunkra, ezzel némi terhet leveszünk a vállatokról, és jobban tudtok Líbiára koncentrálni”. Ugyanakkor van egy másik fontos üzenetünk is. Bizonyítjuk ország és világ előtt, hogy a nyugati szövetségi rendszer tagjai szabad, szuverén országok, nem központi utasításokra cselekszenek. Fogalmuk sincs tehát a lényegről azoknak, akik egyebek között Kelet-Közép-Európa új demokráciáiban olyanokat állítanak, hogy a NATO olyan, mint a valamikori Varsói Szerződés, Brüsszel és Washington pedig olyan, mint Moszkva volt a szovjet időkben.