"A kis bocik naphosszat füvet legelnek a réten. Te mit csinálsz egész nap?" (A Háziállatok és kicsinyek c. gyerekkönyvből)

"Apám, anyám búsul,
Rég üres a buksza,
Ezért sírjuk mindig
Jani bácsit vissza."
(A Kádár János Baráti Kör honapjáról)

Kádár János akkor lépett be a magyar történelembe, amikor egy szovjet tankban hazatérve elárulta a nemzetét, utoljára meg akkor hallottunk róla, amikor ellopták a csontjait. Persze, Kádár már '56 előtt is létezett, de belügyminisztersége, Rajk-ügyi érintettsége, Rákosi alatti bebörtönzése még nem tette volna a történelem szempontjából érdekes figurává, olyanná, aki odáig vitte, hogy soha nem halt meg teljesen. Ehhez több kellett.

Miután tehát ismeretlenek leástak és eltulajdonították a XX. század legnépszerűbb magyar politikusának földi maradványait, a sír közelében térfigyelő kamerákat installáltak, a logika nyilván az volt, hátha valaki még visszatér a resztliért, de senki nem jött. Kádár csontjai eme spontán privatizációval végképp magántulajdonba kerültek.

Az eset azonban precedenst teremtett, a Kádár János Baráti Kör már csak könnyen mozdítható mellszobrot állít a Fiumei úti sírkertbe, hogy ha a történelem vihara (vagy a temető kezelését egyszer átvevő Közgép) úgy hozza, csak fel kelljen kapni a "széles körű összefogással" lehetővé tett műtárgyat, bebugyolálni a vörös lepelbe, és már mehet is a pártházba. "A jelenlegi politikai légkörben nincs értelme tartósan kint hagyni a szobrot" - figyelmeztették a kádáristákat, nyilván joggal, hiszen ma a légkörtől függetlenül nem hogy egy mellszobor, de egy tíz percig őrizetlenül hagyott zsíroskenyér sincs biztonságban sehol, kamera ide vagy oda.

De milyen is ez a jelenlegi politikai légkör? Hát olyan, amelyben elvileg nem kéne félteni a Kádár-szobrot, hiszen a kormányzat az ő munkásságának folytatása néha egészen hasonló eszközökkel, az ellenzék meg továbbra is az ő fanclubjának, a kádári "kisembernek" beszél, a rózsaszíntől a zöldön át egészen a szélsőbarnáig. Az ok közhelyes: túl sok az állami eltartott, a gmk-sodás, háztájizás véletlenül sem jelentett polgárosodást, túl sokan túl régóta hisznek az állami Mikulásban. A kis bocik megtanulták, hogy mindig van fű a réten.

Kádár János megbocsátotta a népének, hogy hazaárulónak tartotta őt a hazaárulása miatt, a nép pedig később megbocsátotta az Öregnek, hogy térdig gázolt a vérben, miután Hruscsovtól megkapta az országot franchise-ba. Kínoztatott, akasztatott, végül túl is teljesítette a szovjetek elvárásait, amikor úgy döntött, véget vet a Nagy Imre nevű élő mementónak. Aztán '63-ban mindenkit kiengedett, közölte, új életet kezdünk. A politikai emlékezet pedig lassan bekúszott a mártír miniszterelnök mellé a jeltelen sírba.

A hálás közönség által hamarosan "gengszterváltásnak" gúnyolt folyamat izgalmas tíz perc volt az ország életében, számos szabadság illatú, individualista, piaci elhajlással, liberális alkotmányos garanciákkal, mielőtt az eltorzult magyar alkat végképp visszaterelte volna az országot a zsákutcás magyar történelemre. Az '56-os trauma utáni évek, évtizedek generációkat tanítottak meg arra, hogy veszteni kifizetődő dolog, el kell fogadni a leválthatatlan hatalom kínálta alkukat, jobb, más úgysem lesz. Na ez a mentalitás ágyazott meg a fülkeforradalmi Nemzeti Együttműködés Rendszerének.

*

Valamiért vita folyik az abortusz-tablettáról, annak ellenére, hogy kiderült: a hatályos szakmai protokoll engedélyezi ezt a szert. Rácz Jenő, a Kórházszövetség elnöke ezt nem is tagadja, mégis azt kéri a nőgyógyászoktól, hogy "amíg ebben a kérdésben a politikai vita nem tisztázódik, ne változtasson senki az eddigi gyakorlaton." Tehát egy világosan deklarált jogi lehetőséget felülír egy homályos, képlékeny vita, amiből még bármi lehet, a sunyi megalkuvást pedig Rácz így indokolja: "nem célszerű a gyógyító intézményeknek egy vita politikai erőterébe belépni." Ez így együtt maga a nettó kádárizmus, Fidesz/KDNP kivitelben.

Berecz János téved: "az osztályharcot eltanulták, nagyon sikerült nekik megtanítanunk a marxizmus-leninizmus legfontosabb tételét, hogy a történelem osztályharcok története" - állapította meg a minap a Fideszről. Nem, nem ez a fideszizmus leglényege, hiszen az osztályharcos fázis már elmúlt, a kormánypárti Békemenettel megvolt '57 május elseje is, most a lassú konszolidáció ideje jött el, persze bizonyos feltételekkel: ha nem fogadjuk el a Párt vezető szerepét, ne is számítsunk jóindulatra.

A választási körzetek átszabásával, a műveletlen vadbarmok távoltartásával, a pártfinanszírozás, és így: a pártok elhalásával párhuzamosan nyilván megerősödik a nemzeti konzultációk rendszere. A népfrontos korporatív látszatdemokráciára bármikor hivatkozhat a hatalom, ha azzal szembesítik, hogy egypárti uralma alá vonta az összes lényeges intézményt, a köztársasági elnöktől az ügyészségig, az Országos Bírósági Hivataltól a médiatanácsig. Végül is ki merné megkérdőjelezni a nép kétharmados akaratát? Pláne, amikor ennyire üres a buksza?

És akkor itt van még mindaz, aminek az Öreg úgy örülne, hogy a szemével is csippentene: a saját utunkat járjuk, nekünk a Nyugat nem parancsol, a békés egymás mellett élést hirdetjük; a nagy népköztársaság a stratégiai partnerünk, amely baj esetén bevásárol nálunk, hálából a két főváros is partnerséget köt; szilárd centralizáció van minden fronton; a pályázatok, közbeszerzések kézben tartásával nem a nyugati tőkést akarjuk felhízlalni, hanem a magyar melóst foglalkoztató magyar céget helyzetbe hozni; az oktatásban egy volt MSZMP-s politikusnő garantálja, hogy a következő generációk is a régi, bevált szorongást, követhetetlen felső elvárásoknak való megfelelést tanulják meg alaposan; az ügynökakták senkit nem érdekelnek, foglalkozzunk inkább a valódi problémákkal; megint van állami kultúrpolitika, az államtitkár saját keretből finanszírozza a saját ízlését; eközben a vidéki teátrumokban folyik a kedélyes K. u. K. népszínházasítás, hadd szórakozzon a dolgozó; a Kerényi-féle festmények pedig híven tükrözik a hatalom elképzeléseit művészetről, történelemképről, alkotói és állampolgári szervilizmusról.

Ahogy a máig velünk élő, késő ötvenes, mindig melírozott vagy vöröses hajú hivatalnoknők állandóan azt éreztetik, hogy ügyünk intézésénél jobban is megszívathatnának, ha akarnának, de most éppen nem akarnak, úgy az új pártállam is folyamatosan azt üzeni, hogy a jogok, a szabadságok fentről jönnek, konkrétan őtőlük, úgyhogy - bár a szabályok igen hamar változhatnak, és ezt nem is mindig kell megérteni - jó lesz kicsit alkalmazkodni és jóban lenni, különben az egész nem lesz olyan kellemes, mint amilyen lehetne.

Például bármikor kijöhet valaki valami állami hivataltól, és megkérdezi: te mit csinálsz egész nap? És a fülében fenyegetően megvillan a Bluetooth.