Az áprilisban módosított konvergenciaprogramból átemelt növekedési ütemek annak ellenére is a valóságtól elrugaszkodottnak látszanak, hogy meg sem közelítik azt a „robusztus növekedést”, amelyet a nemzetgazdasági miniszter a CNN-nek pár hete adott interjújában belengetett. Már az idei évre betervezett stagnálást (0,1%-os növekedés) sem erősítik meg a piaci várakozások: mind a Reuters által megkérdezett elemzők, mind az MNB szakértői 0,8 százalékos csökkenést (!) jeleznek előre. A jövő évre szóló 1,6 százalékos kormányzati növekedési prognózis is távol áll a piaci elemzői konszenzus egy százalékától és az MNB-előrejelzés 0,8 százalékától.

Ekkora eltérés a növekedési számokban a hiány tervezett mértékét is megkérdőjelezi, vagyis éppen a kormány legfontosabb ígérete alól húzza ki a talajt. Hiszen amióta (2010. május) kiderült, hogy az EU nem ad számunkra felmentést a három százalék alatti hiánycél kötelezettsége alól, azóta a kormány egyetlen megvalósulásra esélyes sikermutatójává a GDP-arányos hiány mértéke lépett elő. Miközben a kormányprogramok összes többi ígérete – az egymillió új munkahelytől a „robusztus” növekedésig, a gyors felzárkózástól a pénzügyi-gazdasági függetlenség megteremtéséig – köddé foszlott.

Pedig az érzékelhető növekedés nem csupán a hiánycél tartásához szükséges, hanem a gazdasági jólét elérésének (vagy legalábbis a rosszlét mérséklődésének) is előfeltétele. Mint ahogy a magyar gazdaság nemzetközi integrálódása sem öncél, miként szabadságharcos vezetőink vélik, hanem annak eszköze, hogy adott társadalmi ráfordítással (munkával, tőkével és természeti erőforrásokkal) minél nagyobb értéket hozhassunk létre. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi elszigetelődés politikája a vágyott felzárkózás helyett a leszakadást hozza magával: konvergencia helyett divergenciát.

A szomorú az, hogy még a költségvetési törvényben bemutatott, a valóságos lehetőségekhez képest ambiciózus növekedés pálya sem biztosítja számunkra belátható időn belül a felzárkózást a nálunk tehetősebb európai országokhoz; pedig az uniós „magországok”, valamint Szlovénia és Csehország mellett ma már Szlovákia és Lengyelország is ebbe a körbe tartozik. Habár Matolcsy miniszter szerdai expozéjában egyenesen az „emelkedés költségvetésének” nevezte a 2013-as költségvetést, az általa jegyzett törvényjavaslat nem számol a növekedést megalapozó beruházások komolyabb megugrásával, inkább a kiviteltől (pfúj, exportképes multik!) és a 2014-től megugró fogyasztástól vár gazdaságélénkítő hatást. Ez utóbbit – a nemzetközi konjunktúra mellett – az egykulcsos szja fenntartása alapozná meg, ugyanis a nemzetgazdasági tárca szerint a gyerekkedvezményekkel együtt számított 450-500 milliárd forintos „adókiengedés” tavaly 325 milliárddal növelte a fogyasztást, ennek köszönhető a visszaesés helyetti stagnálás. Más, bár nem elhanyagolható kérdés, hogy a jól kereső, gyermekes háztartásoknál meghagyott jövedelmeket ellentételező különadók milyen mértékben és milyen időtávon vetik vissza a gazdaság fejlődését.

A beruházások növekedési üteme még a kormány prognózisa szerint is éppen csak pozitívba vált át jövőre az évek óta tartó csökkenésből, és csupán azt követően kap lendületet. Kérdés persze, hogy ugyan mitől. A tervezett költségvetés nem éppen befektetőbarát bevételi oldala aligha erősíti a magánszektor hajlandóságát arra, hogy beruházásait Magyarországon valósítsa meg. Nincs még egy ország Európában, ahol ilyen magas volna a reálkamat, s emiatt (talán a leánykereskedelmen kívül) nincs olyan tevékenység, amely képes volna ezt kitermelni. Ha valakinek mégis az volna a heppje, hogy – tekintet nélkül a magas finanszírozási költségekre vagy az elmaradt haszonra – szép hazánkban valósítson meg beruházást, annak a jókora pénzügyi tranzakciós illeték szegheti kedvét, hiszen aktív gazdasági tevékenység nehezen folytatható jelentős pénzforgalom nélkül (s ez még talán a leánykereskedelemre is igaz).

A jövő év (és az azt követő évek) költségvetésének legfőbb szépséghibája nagyjából ugyanaz, mint ami a tavalyi és az idei évé is volt: olyan extrasarcokkal állítja elő (papíron legalábbis) az egyensúlyt, amelyek visszavetik a gazdasági aktivitást. A 2010-ben átmeneti jelleggel bevezetett ún. válságadók helyett (illetve átmenetileg mellett) új, immár tartós adónemeket agyalt ki a jobb agyféltekés kreativitására büszke miniszter: a távközlési adót (44 milliárd forint), a pénzügyi tranzakciós illetéket (2013-ban 283, később 322 milliárd forint) és a biztosítási adót (52,5, később 60 milliárd forint). A pénzügyi szervezetek megfelezett különadójával (72 milliárd forint) és az energiaellátók megnövelt jövedelemadójával (40 milliárd forint) együtt az extrasarcok 2013-ban megközelítenék az 500 milliárd forintot, és ez a további években is alig csökkenne. Ennek fejében viszont összegében nem nő az szja-bevétel, és a fogyasztási, illetve forgalmi típusú adók rovására csökken a jövedelemadók aránya.

Az adórendszer átszabása azonban beláthatatlan (vagy nagyon is belátható) következményekkel jár. Bár a kormány arra apellál, hogy az érintett adóalanyok nem hárítják át ügyfeleikre a jókora terhet, erre kevés oka van. A július 1-jétől esedékes távközlési adó miatt a szolgáltatók már az idén emelik díjaikat, és az sem kétséges, hogy a (nemzetközi összevetésben kirívóan magas) bankadóval és a kötelező végtörlesztés horribilis költségével kivéreztetett bankszektor sem nyeli le a minden korábbi ígéretnél és várakozásnál nagyobbra szabott pénzügyi tranzakciós illetéket. A bankok csak azokra a kuncsaftjaikra nem fogják áthárítani az új adót, amelyekre nem tudják: azokra a nagyvállalatokra, amelyek képesek lesznek pénzforgalmukat kivonni a magyar székhelyű pénzintézetek fennhatósága alól.

És az még a kisebbik baj (bár az is épp elég), hogy a 283 milliárd forintra tervezett tranzakciós illetéknek csak egy része folyik be az államkasszába, s a különbözetet vagy a tartalékok felhasználásával vagy a kiadások lefaragásával kell menet közben ellentételezni. A nagyobb baj az, hogy a pénzforgalomhoz kötődő bevételek visszaesése és a jövedelmezőségi kilátások romlása miatt tovább csökken a magyar bankszektor hitelezési képessége és hajlandósága. Pedig a válság miatt szükségessé vált mérlegkorrekció mellett már a bankadó és a végtörlesztés is felgyorsította a források kivonását, miközben az elszenvedett súlyos banki veszteségek és a magyar gazdaság gyenge növekedési kilátásai a hitelköltségek mérséklődésére sem adtak lehetőséget.

A kreatív magyar adópolitika újabb és újabb hajtásai éppen a vágyott gazdasági növekedés alól húzzák ki a szőnyeget. Matolcsy tündérmesével kábít minket, de éppúgy nem képes meggátolni a magyar gazdaság hanyatlását, mint a viccbeli rabbi Kohn libáinak döglését. Pedig neki is mennyi jó ötlete volna még!