Mindazok emlékére, akik sosem jöttek haza.

Kiss Ádám/hvg.hu

A kép baloldalán áll Paksa József, nagyanyám testvére. Saját nevelésű bikával és Károly öccsével szülőfalujában, Ozmánbükben 1940 körül.

Paksa József tüzér szakaszvezetőt, a Magyar Királyi Honvédség 2. hadseregének katonáját hetven éve, 1943. január 27-én látták utoljára, Ozmánbüktől több ezer kilométerre, egy Kastornoje nevű orosz településen. Paksa József azóta nincs. Az adatbázis ezt írja róla: „Esemény bővebb leírása: eltünt.” Paksa József eltünt. Kis e-vel, rövid ü-vel, pont.

Mikor először láttam leírva, hatvanvalahány év után, hogy eltünt, nem tudtam az egésszel mit kezdeni. Sírtam volna, de nem jöttek a könnyek. Csak néztem a személytelen adatlapot, és valami béna tehetetlenséget éreztem.

Azóta is próbálom felfogni, milyen, ha valaki eltünik. Van is, meg nincs is. Nyilván nincs, mert nincs itt. Hetven éve. Van sírja, de üres. A logika és a statisztika alapján meghalt. Valójában nem halt meg. Mert akkor halott lenne, nem eltünt.

Paksa József huszonhat éves parasztlegény szénát gereblyézett, bikát nevelt, rózsát nemesített, játszott a színjátszókörben, misére ment és udvarolt egy lánynak. A Józsi nagyon elegáns ember volt, mindig tiszta inget vett, ha felült a szekérre – mondta nagyanyám. A bika mellett is ingben-nyakkendőben áll, semmi rongy, szakadt nadrág, letaposott csizma.

Paksa József ma pár nyomorult, szar adat, iktatási szám, helyesírási hibákkal kitöltött rubrika, pont a végén. Néhány repedt fotó, meg egy üres sír. „Esemény bővebb leírása: eltünt.”

Paksa József az ötvenes évekig bekeretezett kép volt időközben kulákká nyilvánított szüleinek házában, míg egy húsrejtegetési feljelentés nyomán a házkutatásra érkező Pintér rendőr el nem kobozta a fotót, hogy végighordozza a falu főutcáján, azt üvöltözve, hogy fasiszta katona képét őrizgeti a kulák. A feljelentésből per lett, a képből tárgyi bizonyíték. Aztán a vádat ejtették, a képet nem adták vissza soha. Hiába kérte többször is a család, akiknek csak az eltünt fiú emléke számított. Ígérték, hogy adják, nem adták. A XX. századi Magyarország minden korszakában értett hozzá, hogyan tegye tönkre lelkileg és fizikailag saját polgárait.

Paksa József sorsa a befejezetlenség: nem él, de nem is halt meg. Volt, valami történt, nincs. Utólag vázolhatóak létezésének utolsó napjai: mínusz negyven fok, bekerítés, a ruha vékony, az ágyuk befagynak, nincs elég lőszer, a lovakat elvitték, a vontatók tönkrementek. Az oroszok támadnak három oldalról, a negyediken a németek megtiltják a visszavonulást, elveszik a maradék ételt, használható járművet. „Mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el” – üzeni a vezérkari főnök, majd később főbe lövi magát, végül Stomm Marcel parancsnok feloszlatja a hadtestet, jusson haza, ki hogy tud. Katonáik közben még harcolnak hetekig. Aztán valahol valakik számba veszik a veszteségeket: Paksa József szakaszvezető van? – nincs. Január 27., Kastornoje. Ott még megvolt. Azóta nincs. Tehát eltünt.

De így legalább örökre az maradt, ami akkor volt, mielőtt eltünt. 26 éves parasztlegény, aki mindig jólöltözött, színjátszókörbe jár, büszkén paskolja az általa nevelt bikát, és tiszta inget vesz, ha felül a szekérre.

Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Józsi, mi úgy vesszük meghaltál, mert az értelem csak így tudja befogadni eltünésedet. Nyugodj békében, akárhol vagy.