Amikor a baloldal innovációs és kreatív energiái kimerülnek abban, hogy már a politikát aktívan figyelők sem pontosan értik, hol, ki milyen és legfőképpen miért olyan konstrukciókban indul az önkormányzati választáson amilyenben, érdemes legalább néha a jelöltek személyére fókuszálni.

Az immár többéves baloldali „személyzeti” politika problémáira rendszeresen két gyógyszert írnak fel a túlfeszített lényeglátó patikusok. Az egyik a „legyen civil” a miniszterelnök- vagy főpolgármester-jelölt, a másik pedig, hogy ha lehet, akkor „legyen nő”. A civilre általában az szokott lenni az érv, hogy új arc, nem tapad párthoz, felül tud emelkedni a pártlogikán, a saját területén megszerzett kompetenciája konvertálható tőke, nem valamelyik lövészárokból mászik elő. A főpolgármesteri casting és azóta zajló kampány szemléletesen megmutatta, hogy bár ezek mindegyike méltányolandó, de az érezhető és a választó számára is „kitapintható” versenyképességhez kommunikációs képességek, a médiahasználat során koncentráció és fegyelmezettség, továbbá a programnak nem csak megíratása, hanem retorikai felmutatásának a képessége kell. Ezek hozhatnak egy ilyen inkább versenyféleségben, mint igazi versenyben, és csak nagyon kevésbé az, hogy már csak a sok évvel ezelőtti magánnyugdíjpénztári einstandot is Tarlóson kérik számon.

A civilség mellett a másik, bár jelen kampányban szinte alig élesített csodafegyver a „legyen női” jelölt. Magyarországon a nők helyzete a munkaerő-piaci helyzetétől kezdve az erőszakkal szembeni védekezésen keresztül egészen a politikai képviseleten át, siralmas. Mostanság a felsőoktatásba bekerülők 60%-a nő, viszont a Budapesti Értéktőzsde BUX indexében szereplő cégek felügyelő bizottságai tagjainak csupán 5,3%-a (uniós átlag 13,7%-os uniós átlag), az MTA rendes tagjai között 4,4% a nők aránya. Vitán felül áll, hogy a nők képviselői számát jelentősen növelni kell, nem csak társadalmi súlyuknak megfelelően, hanem mert – és ezt jól mutatják az utóbbi évek családpolitikai intézkedései – enélkül a politikai napirendre nem kerülnek fel olyan témák és szempontok, amelyek érintettjei leginkább a nők.

Kormánypárti szinte egyáltalán nem, de ellenzéki – progresszív (?) – politikusok visszatérő jelleggel felvetik a női kvóta kérdését, amely – szerintük – annak felmutatása lenne, hogy mennyire elkötelezettek a női képviselők számának növelésében. Mondhatnánk a politikai osztály annyira, hogy a 110 budapesti összpolgármester-jelöltből 19 nő. Ebből azt kell gondolnunk, hogy a kvóta-baloldal sem érvényesítette magára nézve a szempontokat, legalábbis más esetekben ilyenkor már sajtóközleményben bizonyította progresszivitását – azzal most nem is nagyon mernék foglalkozni, hogy a 19-ből mennyi a nyerhető.

Általában is kijelenthetjük: hazánkban – azontúl, hogy az érintett valóban elkötelezett a női emancipáció mellett – akkor szoktak a pártok kvótázni, több héten át felmutatni ez irányú tervezeteiket, ha bizonyítani akarják: a másik párt még ennyit sem tesz meg. Legalábbis a végére általában ennyi marad. Például az a szempont, hogy a nők a súlyuknak megfelelően legyenek reprezentálva a jelölés során, az nyilvánosan fel sem merült az önkormányzati tárgyalások során. Ha erre emlékeztetnénk az adott pártot, annak képviselője biztosan így válaszolna: „Valóban, az elsődleges célunk az volt, hogy a helyi »kormányváltást« elősegítsük, de nálunk így is több női jelölt van, mint más pártok esetében.” Értjük, ez a politika, csak a következetességre (pontosabban annak hiányára) hívnánk a figyelmet.

Számos, már fentebb is említett érv van, ami miatt a nők számát jelentősen kellene növelni a politikában. Viszont a következők nem tartoznak ezek közé: „azért kell több, mert a nők érzékenységet, nyugalmat, mértékletességet visznek a politikába. Mint anyák és családról gondoskodók jobban átérzik a konszenzus szükségességét, a nyugodt beszéd erejét.” Mindezt az érvelést nem csak olyan koponyáktól hallani, mint egy-egy jobbikos Dúró Dóra-imitátor, hanem balról is elhangoznak. Holott az előző mondatban csak 3-4 olyan ismérv volt, amitől egy progresszív joggal temeti a fejét tenyerébe. Az, hogy árad belőle a paternalizmus az egy dolog, de hogy eleve lecövekelni a nőket, hogy ők azért „kellenek”, mert érzékenységet és hasonlókat árasztanak magukból, az a lehető legleegyszerűsítőbb stigmatizálás. El tudom képzelni, hogy például Condoleezza Rize vagy Hillary Clinton egykori amerikai külügyminiszterek esetében mennyire döntő szempont volt, hogy gondoskodóak és érzékenyek. Mi mások is lehetnének, hiszen nők – ugyebár. Holott Condoleezza Rize és Hillary Clinton azért lettek külügyminiszterek, mert alkalmasak és képesek voltak rá. A nők politikai súlyának növelését nem azért kell elősegíteni, mert attól megnyugszik a tőzsde, vagy mert nem lesz több háború, hanem mert a nők is alkalmasak az ország közügyeinek intézésére. Ahol ezen egyszerű következtetés belátásra nem képesek a politikusok, ott lehet kvótázni. De ha már van kvótaötletelés, akkor ha lehet, ne a 2018-as választás előtti 3 hónapban ígérjék meg a pártok, hogy 2022-ben már lesz X%-os kvótájuk. Ha akarják, addig is tudják érvényesíteni az elvet. Jelen esetben nem akarják.

A döntő szempont a politikusi alkalmasság és teljesítőképesség. Ebben ma nagyon gyenge a hazai politikai osztály kortól és nemtől függetlenül. A parlamentben pártlogó alatt beszuszakolt férfiak és (kvóta)nők ülnek, akikről sok esetben csak annyi mondható el: lojálisak az adott párt (aktuális) elnökségéhez. Tisztelet a kivételnek, de nem nagyon mondható el róluk, hogy ügyeket járnának ki, új nyelvet, merészséget, váratlant, spontaneitást, új közpolitikai agendát hoznának be a politikai térbe. Láthatóan így a kvótakérdést megelőzi egy fontos elvárás: a pártokon belül legyen verseny, erősödjön meg ki alkalmas, húzódjon hátra ki alkalmatlan. Ne az legyen a döntő szempont akár férfi, akár nő az illető, hogy fejből tudja, mikor van a pártelnök kisebbik lányának a születésnapja. Mutassa fel alkalmasságát akár pártja alkalmatlansága árán is. Aki ugyanis nem versenyezik bent, a pártján belül, az kint se tud se a férfiakkal, se a nőkkel, se senkivel.

S akkor megint marad a gumicsont: legyen a jelölt civil vagy nő.

A szerző politikai elemző (Intézet a Demokratikus Alternatíváért – IDEA)