„Trayvon Martin akár én is lehettem volna, 35 éve” – volt Obama első reakciója, másfél évvel ezelőtt, amikor egy floridai esküdtszék felmentette a fegyvertelen, fekete tinédzsert lelövő George Zimmermant a gyilkosság vádja alól. Az ítélet ellen, akkor, Amerika több mint száz városában tüntettek. A történetnek azonban csak nem akar vége szakadni. A média mintha ugyanazt a „Való Világ” epizódot ismételgetné. A szereplők, és helyszínek ugyan mások, de forgatókönyv azonos.

Akai Gurley-t az elmúlt hónapban New Yorkban, majd Darren Wilsont Fergusonban lőtte le, Eric Garnert meg nemrég fojtogatta halálra egy rendőr. Az esküdtszékek – elfogadva az elkövetők védekezését: „csak a dolgomat tettem” – rendre felmentették őket. A TV pedig hol viszonylag békésen zajló, hol erőszakos tüntetésekről, felgyújtott autókról, kifosztott üzletekről tudósított. Amerika és a világ úgy érzi: az igazság és a törvény eltérő pályán haladnak. Az emberek bizalma az intézményekben megrendült, és egyre inkább a „törzsi” identitás szemüvegén keresztül – teljesen ellentételesen – szemlélik az eseményeket. A felajzott és szélsőséges hangulat pedig újabb törvénytelenségeket válthat ki. Erre utal az elmúlt heti New York-i rendőrgyilkosság.

Az esetek megítélését az teszi bizonytalanná, hogy modern világunkban elfelejtkeztünk – többnyire szerencsére, néha azonban pechünkre – az egykori kis közösségeinkben az együttélést irányító automatikus viselkedésmintákról. A történelem hajnalán a viselkedést az ösztönszerű segítség, és a reflexszerű büntetések vezérelték. A szabályszegést kötelező volt megtorolni, a bajba jutottnak viszont – még ha nem rokonról volt is szó – kijárt a segítség. A feltétlen szolidaritás a törzs minden tagjának kiterjedt, ha viszont az idegent ért szerencsétlenség, az nem a te ügyed. Ha pedig valaki – akár véletlenül is megsértette a törzset – a vérbosszú kötelező volt.

Ám fokozatosan létrejöttek az állam intézményei – a bíróság, a rendőrség – amelyeket a befizetett adókból tartottak fenn, és az arra kijelölt emberek működtették: ők kapták el a szabályszegőket, ők hozták a törvényeket, ők mondták ki, is hajtották végre ítéletet, és ők segítettek a bajba jutottaknak. És fokozatosan megszoktuk: modern társadalmunkban a viselkedésünket az intézmények, mint láthatatlan korlátok terelik, és eligazítanak, mit tehetünk, és mi az, ami tilos. Világunk rendezett körülményei elfedik a múlt bennünk élő, de többnyire rejtve maradó lenyomatát: az ösztönös rasszizmust, amely reflexszerűen lesújt az „idegenre”, és épp így, az ösztönös méltányosságérzést, amely az áldozat megkövetését várná el.

Az intézmények alapvetően áldást jelentenek: a közállapotok civilizálódtak, az idegen már nem ellenség, hanem üzleti partner, akiben meg lehetett bízni, a bajba jutottat meg a közösség segíti ki. Ám az intézmények elterjedése kiszorította az ösztönszerű reakciókat és a kulturális hagyományok mintáit. Az emberek arra hagyatkoznak, hogy adót fizetnek, és az állam meg teszi a dolgát. Ennek elsősorban az előnyeivel találkozunk: az önbíráskodás helyett a bíróság ítél, és a rendet, a rendőrség tartja fenn. Ugyanakkor az ösztönökben és a hagyományokban gyökerező viselkedés háttérbe szorulása problémákat is előidézhet. Elveszítettük azt a képességünket, hogy a méltányosság alapján oldjuk fel a közösség hirtelen kirobbanó súlyos konfliktusait.

J. Diamond lebilincselő könyve, "A világ tegnapig" arról szól, mennyire másként működnek a régi közösségek. Egyik történetében egy Új-Guineai városkában egy buszvezető véletlenül, halálra gázol egy a busz elé szaladó kisgyereket. Ennek a szomorú eseménynek a megítélése modern körülmények között a rendőrség hatáskörébe és az igazságszolgáltatásra tartozik. Ott azonban az ilyen eseteket a törzsek gyilkosságnak tekintik, amely bosszúért kiállt. A megtorlás kötelessége így vérbosszúk végelláthatatlan sorához, az törzsi háborúkhoz, végül gyakran a törzsek kipusztulásához vezetett. (Ez magyarázza a helyi szabályt: ha balesetet okoztál, ne várd meg a rendőrséget – mint civilizált helyeken kötelességed – hanem hajts azonnal a rendőrségre, hogy elkerüld az azonnali vérbosszút!).

Ám a kis közösségekben – védekezésül – kialakult annak rítusa, miként lehet feloldani az efféle helyzetet. A buszvállalat igazgatója elmegy a családhoz: mindenekelőtt hosszan bocsánatot kér, kifejezi együttérzését, felajánlja segítségét a temetéshez, pénzt és támogatást kínál a családnak, függetlenül attól, hogy sem ő, sem a buszvezető nem felelős a gyermek haláláért. A régi közösségek nem a törvény igazságát keresték: vagy a bosszú hajtotta őket, és még az írmagját is kiirtották a másik törzsnek, vagy – ha együttélésre voltak kényszerítve – akkor annak feltételeit igyekeztek helyreállítani. Nem azt keresték, ki a bűnös, hanem azt, mi méltányos. Ennek pedig elmaradhatatlan része volt a bocsánatkérés, amelyet részben az egyébként vétlen elkövető, részben törzsének tekintélyei teljesítettek. Modern társadalmunkban elfelejtettük a bocsánatkérés rítusait, nem ismerjük az áldozatok megkövetésének módjait, nem érezzük kötelességünknek a szerencsétlenül jártak családjának a kiengesztelését.

Mi történik az Egyesült Államokban egy buszgázolást követően? – tette fel a kérdést Diamond. Meglepő válasza: a helyzet csak látszólag tisztább és könnyebb. Az ügy bíróság elé kerül, amely többnyire részrehajlás nélkül – a közösségből toborzott esküdtekkel – megtárgyalja az esetet. Majd megállapítja a felelősséget, kiosztja az ítéletet, attól függően, ki mit érdemel a törvények szerint. A valóságban azonban – írja Diamond – végeláthatatlan pereskedés indul, újabb és újabb fordulatokkal, anélkül, hogy a közösség és az érintettek megnyugodhatnának. Az áldozat közvetlen hozzátartozói, és az elkövető, a barátok, és az ismerősök éveken keresztül hurcolják a történetet és képtelenek túllépni az eseményeken. A közösség egymást ellenségesen szemlélő, megbékélni képtelen csoportokra szakad.

Modern társadalmunkban nem megszokott – csak újabban próbálják alkalmazni a helyreállító igazságszolgáltatást és a békítést – a méltányos megoldás keresése. Akit a bíróság felmentett – mint most az Egyesült Államokban – nem érti, miért kellene neki elmenni az áldozathoz, akit meg a bíróság elítélt, az úgy véli, megkapta a magáét. A felmentést a saját „törzs” – a barátok és ismerősök – az igazság győzelmeként ünneplik, és fel sem vetődik, hogy a vesztes felet megbékítsék.

Darren Wilson tragikus halála nem kivételes eset volt. Nem kell pesszimistának, csupán realistának lenni, hogy előre jelezzük: felajzott társadalmunkban, az elszabaduló indulatok által előidézett esetek újra és újra ismétlődni fognak. S amikor – még hetekkel ezelőtt – nekikezdtem írni ezt a cikket, még nem sejthettem: íme, itt egy tragikus rendőrgyilkosság. Ám ennek tükrében még világosabb: a szinte megállíthatatlan eseménysor fontos tényezője, miként reagál a társadalom előbb a tragikus esetre, majd a bíróság ítéletére. Ebből a szempontból alapvető probléma, hogy ma Amerikában és szerte a világon megkérdőjelezik a bíróság részrehajlásmentes ítéletét. Ám még ha elfogadnák is azt, ma már ez is kevés volna a társadalmi béke helyreállításához. Az igazság megállapításával egyenrangú – ha nem még fontosabb – hogy a multikulturális közösség minden csoportja a tragikus eseményeket követően is képes legyen együtt élni a mindennapokban.

Jellegzetes, hogy az Egyesült Államok érintett államainak kormányzói, a bírósági ítéletek kihirdetésére úgy készültek fel, hogy – számítva az erőszakos tüntetésekre – még időben riadóztatták a Nemzeti Gárdát. Amerika, de bármely modern „multikulturális” ország, akkor remélheti, hogy a helyzet nem romlik tovább, ha az ilyen esetekben, még a bírósági ítélet előtt a közösség tekintélyei, a kormányzó – esetleg kézen fogva a halálos lövést leadó rendőrt – felkeresik az érintettek családját, kifejezik együttérzésüket, és valamiképpen kiengesztelik az áldozatok hozzátartozóit.

És amikor vigyázó szemünket most éppen Amerikára vetjük, jusson eszünkbe a romagyilkosságok sorozata. Hol voltak akkor társadalmunk vezetői, hol a pártok képviselői, hol a hatalmi elit tagjai? Távolmaradásuk azt üzente: nincs közünk a történtekhez. Az esetekkel kapcsolatos érdektelenség – amikor a tárgyalásról készült, „Ítélet Magyarországon” című filmet megnéztem, a moziban négyen ültünk! – máig azt fejezi ki: semmi teendőnk sincs ezzel. De vajon az elmondottak tükrében, igaz-e ez? És erre a kérdésre válaszolva érthetjük meg a legfontosabbat: a modern társadalomban élő polgárokként, újra meg kell szereznünk a megbékélés elveszített készségét. Újra képessé kell válni, kifejezni megrendülését, együttérzést mutatni, kiengesztelni azokat, akiket tragédia ért, függetlenül attól, közvetlen felelősség terhel-e ebben minket.