Már rég volt, amikor arról álmodtam, hogy az ELTE kihelyezett tagozataként holokausztstúdiumokat kellene indítani, akkor éppen az addig is, azóta is csúfos emlékű Páva utcai emlékhelyen, amelynek akkor éppen tudományos igazgatója voltam. Az ötlet hamvába hullt, holott nem is tőlem származott, hanem az egyetem egyik tanszékvezető professzorától.

Így talán nem véletlen, hogy lelkesen üdvözlöm a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kezdeményezését, végre valahol tantárggyá válik az emberiség történetének talán (nem talán) legsötétebb fejezete.

Az ellenreakciók sem lepnek meg. Nem csak a holokauszt története kapcsán, de ennél különösen: ha bármilyen ötlet, terv, elképzelés felmerül, megjelennek a fanyalgók, még szinte semmit sem lehet tudni róla, máris nyilatkoznak: az nem jó, alapjaiban elhibázott, egészen mást, vagy másként kellene. Sértetten nyilvánulnak meg a projektből kihagyott szakemberek, akik természetesen „szakmai” érvekkel bizonygatják, a pázmányos ötlet örült beszéd, még rendszer sincs benne, hiszen miért is alaptárgy, ráadásul kötelező, olyan, mint a „tudszoc”, miért (csak) a zsidók, hol maradnak a cigányok, a magyarok, Trianon, az örmények, a szovjet hadifoglyok, a lengyelek, a tuszik és hutuk stb. Még az sem furcsa, inkább csak jellemző, ahogy érvelésük tökéletesen egybevág a szélsőjobbéval.

Nem meglepő, hogy jobbikosok, sőt sokan mások sem értik, mitől volt a történelemben egészen egyedülálló a zsidók teljes kiirtására szőtt náci terv és annak gyakorlata. Az már nagyobb baj, hogy ha az ezzel foglalkozó (egyes) történészek sem képesek felfogni.

A törökök valóban irtották az örményeket, de eszükbe sem jutott, hogy a más országokban élőket is legyilkolják, a nácik valóban lemészárolták a foglyul ejtett szovjet politikai komisszárokat, a többieket is éhhalálra ítélték, de nem leöldösni kívánták az összes szlávot, vagy csak szovjet állampolgárt.  

A jeruzsálemi Eichmann-per (amelynek magyar értelmezésével mindmáig adósok vagyunk) hívta fel először a szélesebb közvélemény figyelmét arra, hogy ez a „történet” nem csak a zsidókról szól. A II. vatikáni zsinat viszont egy sokkal tágabb értelmezést adott, amikor a teológia szintjén definiálta újra a kereszténység és a zsidóság kapcsolatát. Erről akkor mit sem tudtunk, nekem egyik tanítványom adta oda titokban a határozatokat. Talán maga a hazai egyház is nehezen dolgozta fel. És íme, 50 év múltán, éppen erre emlékezve, hirdette meg a Pázmány vonatkozó alapkurzusát.

A holokauszt lényege nem az önmagukban is borzasztó számok, nevetségesek a számháborúk. 30 éve első vonatkozó tanulmányomat német felkérésre éppen a bizonyossággal állítható „számokról” írtam, félmillió magyarnál beleborzadtam (valamivel több volt). Nem mindegy?

Sokat olvashatunk arról, hogy Rudolf Höss kedvelte a zenét, maga is muzsikált Auschwitzban, meg Schiller és Goethe népe, holott (leginkább) nem erről van szó, még csak nem is a németekről.

Az alapkérdés emberi mivoltunk maga, a civilizáció, az egyetemes kultúra összeomlása, Mona Lisa halála, amiről nálunk leginkább Kertész Imre értekezett esszéiben, de nem ezért kapott Nobelt, ki a fene olvassa. A holokauszt feje tetejére forgatta a történelmet, olyan történt, ami (felvilágosult) ésszel fel nem fogható. Kiváló teoretikusok (Adorno, Hannah Arendt és még annyian) próbálták megfogalmazni a holokauszt egyedüliségét, (hazafias elfogultság), Kertészt olvasva értettem meg.

Ennek semmi köze a zsidókhoz, akik elszenvedték, de még a nácikhoz is alig, akik végrehajtották, egész addigi történelmünk, értékrendünk semmisült meg.

Ha én rektor lennék a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, hívő katolikus, akkor magam is kötelezném diákjaimat, gondolják végig, mi történt velünk, azokkal, akik még meg sem születtünk akkor. Nem kell ehhez katolikusnak lenni, csak embernek. Felelős embernek.

Talán egyszer megéljük, hogy a többi felekezet is követi a példát. Mondjuk az izraelita is, amely bizony Scheiber és Schweitzer rabbik halálával nagyon magára maradt, nélkülük ki fogja elmondani, mi történt Isten kiválasztott népével?

Isten és az ő Fia, több ezer éves zsidó-keresztény kultúránk Auschwitzban füstté vált, ez legalább olyan alapvetés, mint a katekizmus:

„Isten az egész világ teremtő Ura és a mi mennyei Atyánk. Isten egészen más, mint a világ: Isten Szent és örökkévaló. Isten mindenütt jelen van: benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ő lélek. Eszünk mondja, és a kinyilatkoztatás hirdeti, hogy van Isten, Isten mindent tud. Isten mindent megtehet, amit csak akar, Isten mindenható. Isten a jót akarja, a rosszat nem, azt csak megengedi, ő végtelenül szent. Isten a nagyobb jó érdekében engedi meg a rosszat.”

És hol volt Isten Auschwitzban?  Ő is füstté vált? 70 év múltán eljött az ideje a feltámadásnak? Jézus megbocsájt nekünk, vagy mi bocsájtjuk meg az Atyának a történteket?

„Református magyar vagyok, / halálomig az maradok. / Vallásomnak nincsen ára, / nem viszem én azt vásárra. / El nem adnám semmi kincsen”. Talán ezt a református hitvallást is újra kellene gondolni a holokauszt árnyékában (vallásomat el nem hagyom!): „...csak a lélek és igazság”.

(A szerző történész, levéltáros)