Hont: Miénk az ország, tiéd a hatalom és a dicstelenség

Nagy a csábítás, hogy az ember keresetlen szavakkal illesse Orbán Viktor munkavállalót, aki rendre úgy húzza ki magát a munkavégzés alól, hogy színes történetekkel rukkol elő, melyek szerint mindig valaki más akadályozza feladatainak ellátásában, de ha most az egyszer még bizalmat kap, akkor tényleg minden gátló tényezőnek annyi, és ő végre nekiáll dolgozni, és eredmény is lesz. Ám fölösleges a szidalom, a korholás vagy a tűpontos diagnózis. Egyfelől megtette már tegnap Tamás Gáspár Miklós, másfelől pedig rém unalmas a Nemzeti Őrület Rendszerének (továbbiakban kis csalással: NÖR) elemeit állandóan egybevetni a valósággal és a józanésszel. Hogy nem, Magyarországot nem akarják elárasztani a menekültek, egy világszinten sikeres üzletembernek nem az az egyetlen szórakozása, hogy kiszúrjon szegény magyarokkal, hogy a hollandok szerint nem vagyunk terroristák, hogy a liberálisok nem azt akarják, hogy mindenki kötelezően muzulmán-zsidó, homoszexuális, vegán filmesztéta legyen, és nem, Brüsszelt nem kell megállítani, mert az egy város.

Ismétlem, mindez fölösleges, ami nincs, azt nem lehet cáfolni. Az egyetlen hatékony módszer a NÖR kifogyhatatlan abszurditásaira az volna, ha hasonlóan nagy marhaságokat lehetne szembehelyezni velük. Hogy persze Soros-terv, meg Nemzeti Inzultáció, ez mind nagyon szép, de a lényeg az, hogy az ufólobbi még egy minisztert ad a kormányba. (Az „ufó” helyett célszerűbb valamelyik kifejlett lakossági fóbia tárgyát megnevezni – de tippeket adni nem szeretnék.) Csakhogy amennyiben a módszeres elhülyítésre módszeres elhülyítés a válasz, úgy az exponenciálisan növekvő elhülyüléshez vezet, és – lássuk be – amúgy sem teng túl a tudásalapú társadalom. Szóval ezt is toszhatjuk. Bár, ahogy ezt írom, tulajdonképpen a dugásalapú társadalomban ki is egyezhetnénk – nemzeti minimum pipa, még kiművelt emberfők sem kellenek hozzá.

De ezzel is baj van: túl sok benne az öröm. Márpedig mi imádjuk rosszul érezni magunkat, és ha az érzés megvan, akkor kreálunk hozzá valóságokat is. A NÖR univerzumában létezők vicsorogva küzdenek az újból és újból megidézett fantomokkal, és meggyőződésük, hogy aki ebben nem vesz részt, az áruló bitang. Az ellenük szövetkezők pedig újra és újra nekibuzdulnak a NÖR által felkínált módon megbuktatni a NÖR-t, és meggyőződésük, hogy aki ebben nem vesz részt, az áruló bitang. Szombathy Pál pedig ad egy interjút, hogy igen, igen, de azért nem.

Holott a hülyítés és a hergelés közötti kényszeres egyensúlyozás pontosan ugyanolyan, mint megadni magunkat az egyiknek vagy a másiknak. Ugyanúgy mások szándékai szerinti létezés, kívülről vezérelt gondolkodás és metódus; csak nem egy külső szereplő törekvéseit kell hozzá kémlelni, hanem egyből kettőjét, és így még terheltebb lelkiállapotot eredményez. Természetesen érthető a vágy győzködni magunkat, hogy úgy nagyjából azért értelmezhető keretek közt élünk és dolgozunk; enélkül önképek esnének darabokra, identitások semmisülnének meg, karrierek dőlnének be. Hivatalnokok tízezrei szeretnének úgy gondolni magukra, hogy szakszerű és méltányos intézői fontos ügyeknek, s nem egy kiszámíthatatlanul és részrehajlóan működő gépezet alkatrészei. Az érintettek hinni akarnak abban, hogy az oktatás, a nevelés, a kulturális igazgatás és finanszírozás vitatható, ám létező elképzeléseken nyugszik, s nem – egyre mókásabban imbecillis iránymutatásokban, tankönyvekben, szónoklatokban és alkotásokban testet öltő – hagymázas fantazmagóriákon alapul. „Piaci” szereplők sokaságának önbecsülését ásná alá a beismerés, hogy sorsukról nem a verseny dönt, hanem jó előre lebuliztak mindent fröccsteraszokon és VIP-páholyokban.

A rendszer fönnmaradásához irtózatos erővel járul hozzá az a belső késztetés, hogy komolyan vegyük a Hivatalos Magyar Állam, a Politika, a Jog és a Gazdaság egyre nevetségesebb jelenségeit, ellenkező esetben mi is komolytalannak tűnünk. Magunk előtt. Ezért magyarázzák olyan sokan befogott szemmel és makacs kitartással, hogy jó, jó diszfunkcionális ugyan, de attól ez még szék, ez asztal, ez rektor, ez választás, ez nemzetgazdasági stratégia, ez spontán, nyugdíjas tüntető, ez hírszolgáltatás, ez közjó.

Azonban, ha minden alkalommal hajlandóak vagyunk valóságosnak elfogadni a kommunikációs kreálmányokat (vö. Soros-terv) és az ezek alapján létrejövő látszatvilágot, úgy magunk adjuk meg a hozzájárulást, hogy megint arról szóljon az életünk, amiről egyébként nem szól. Csak úgy tudjuk függetleníteni saját működésünket a teljes őrülettől és feszültségtől, ha iróniával kezeljük őket. Akkor találunk vissza magunkhoz, akkor szerezzük vissza a hazánkat, ha gondolatban eltávolodunk tőle, és képesek leszünk nem mindent komolyan venni.

A hatalom, az más. Az egyelőre nem lesz a miénk, hiába van benne az alaptörvény nevű izében, hogy a közhatalom forrása a nép. Ez jelenleg nem tud valósággá válni még iróniával sem. Ez legyen Orbán Viktor munkavállaló (és a hozzá hasonlóan kötelességszegő ellenzékének) a felelőssége. Annyit viszont tudnia kell, hogy a hatalomgyakorlás minőségi mércéje nem a hatalmon maradás. Mindaz, amit jelenleg művel, roppant dicstelen szerepet jelöl ki számára, mind az elszalasztott esélyeket, mind az okozott károkat illetően. Ugyanis minden képzeletbeli probléma megoldása elveszi a lehetőséget egy valóságostól. Másrészt viszont a virtuális harcoknak is ugyanaz a következménye, mint az igaziaknak: frusztráció, szorongás, gyógyíthatatlan sebek. Továbbá olyan végletekig fokozott egzaltáltság, izgalmi állapot, amelyben nem lehet örülni, megnyugodni, arra figyelni, ami körülvesz. Ez a büntetése azoknak, akik a NÖR-rel nyertesnek hiszik magukat. A non-stop végveszély. Hogy minden következő bagatell megmérettetés a sorsfordító ütközet, amelyen az ország jövője eldől. Pedig dehogy van itt végveszély, dehogy van. Az ország annyira nincs végveszélyben, hogy a NÖR-t is simán túl fogja élni. Hogy mi is? Az más kérdés.