Rum, szivar, lányok és a Guantanamera. A tudósító nem tagadja: romantikus álmokkal telve utazott el Kubába. Hiába Fidel Castro immáron 43 éve tartó egyeduralma, hiába a fennmaradt szocialista típusú hiánygazdaság, hiába a hányatott történelem, végre egy ország, ahol az embereknek nem a karrier, nem a materiális javak birtoklása számít. Boldogan, mosolygósan tengetik mindennapjaikat, barátságosan közelednek mindenkihez, és úgy tudnak mulatni, ahogy senki más. Az élet egy füttyszó.
Csakhogy - furcsa bájaként a több mint 40 éve fagyos amerikai-kubai viszonynak -  a legnagyobb cukorszigeten immáron az amerikai dollár jelenti a kulcsot az élethez. 1993-tól kezdve a kubai lakosság is szabadon vásárolhat a dollárért árusító, állami tulajdonú boltokban, ahol - szemben a pesós áruházakkal - valóban van választék. Korábban az amerikai valuta birtoklásáért börtön járt, most az állam így próbál meg saját polgáraitól dollárhoz jutni. A kubaiak azonban helyi pénzben kapják fizetésüket, havonta 200-400 pesót, ami a hivatalos árfolyam szerint mindössze 8-16 dollárnak felel meg. Ha húshoz akarnak jutni, meg akarják kóstolni kellemes helyi sörüket, a Crystalt, le szeretnék cserélni 30 éves szovjet gyártmányú hűtőjüket, megtehetik, ha tudnak dollárral fizetni. Ám egy 700 dolláros hűtőt sem könnyű megvásárolni, ha például egy közgazdász végzettségű hölgy tizenkét évnyi munkaviszony után még mindig csak 300 pesót, azaz éppen 11 dollárt visz haza havonta.
A kubaiak tehát minden elképzelhetőt megtesznek, hogy dollárhoz jussanak; nem telik el úgy perc, hogy ne akarnának a külföldinek szivart vagy rumot eladni, szállodát, magánházat, éttermet vagy szexuális szolgáltatást felajánlani. Az ügyes, naponta többször tíz dollárt is megkereső jineterókon látszik, hogy jól élnek (megjelenésükkel igyekeznek bizalmat kelteni a külföldiekben), miközben az utcák tele vannak valódi koldusokkal, akik a kifinomult trükkök hiányában örülnek, ha néhány értéktelen pesót kapnak a látogatóktól. A szigeten eltöltött első 12 óra után a tudósító kénytelen volt belátni: a havannaiak barátságos közeledése mögött gyakran nem rejlik más, mint hogy a legelképesztőbb trükkökkel dollárt csaljanak ki a naiv külföldiekből.
Emelt árszabású, a helyi kísérőkkel, a jineterókkal összejátszó bárok (a befolyó pluszbevételt a jineterók a pincérrel felezik el), három percnyi parkolás után 1 dollárt követelő parkolóőr (Kuba az egyik utolsó ország a földön, ahol nincsenek parkolóórák), a külföldit vidéki városban hosszú perceken keresztül üldöző kubai, aki arról próbálja őt meggyőzni, hogy ha nem ad neki néhány dollárt, a kezében lévő döglött madáron kívül nem lesz mit ennie vacsorára: bevett módszerek a dollárszerzésre. A trükkök köré néhol minimaffia szerveződik: az ország nyugati részén fekvő Pinal del Rio városába érve három biciklis zárta el utunkat, arról igyekezvén meggyőzni minket, hogy a város le van zárva, kövessük őket, elvezetnek a legjobb szálláshoz - amelytől fejenként 5-5 dollárt követelnek majd a vendégek becsalogatásáért. Egy nap alatt két ilyen akció éppen elegendő ahhoz, hogy a turista bezárkózzon, és minden érdeklődő helyit elzavarjon maga mellől.
Hogyan jutott idáig annyi ember kedvenc országa, Kuba? A Szovjetunió gazdasági összeomlása után az évi 35 millió tonnás, az ország működéséhez nélkülözhetetlen szovjet kőolajszállítmány 1990-re alig 4 millió tonnára esett vissza. A súlyos üzemanyaghiány miatt 1993-ban Kubában megbénult a közlekedés, a szállítás, az elektromos árammal működtetett gyárakban leálltak a gépek. A szigetország exportjának 70 százaléka a Szovjetunióba, további 15 százaléka pedig a KGST-országokba irányult, így ezek összeomlása a legnagyobb cukorsziget számára a piac katasztrofális beszűkülését és az exportfüggő ország gazdasági válságát hozta magával. A kubai vezetés fokozatos nyitással hagyta létrejönni a duális, a dolláron alapuló gazdaságot: a szocialista Kubában ismét megjelent a kapitalizmus speciális formája. Külföldi tőke ugyan már a '80-as évek végétől megtelepedhetett (a nagy lökést az 1995-ös új szabályozás hozta), de 1994-ben a mezőgazdasági áruk piacát is liberalizálták, és negyven év után ismét kiemelt fontosságot kapott a turizmus. Az országban sorra nyíltak az új szállodák, éttermek és a dolláros boltok. A napi 15-30 amerikai dollárért kivehető magánszállások (casa particular)  és a magánéttermek (paladar) regisztrálva, havi rendszerességgel, dollárban teljesített adófizetés mellett üzemelhetnek. Sokan már nem is dolgoznak: ha egy nap meg lehet keresni 30 dollárt, minek gürcöljenek az államtól kapott havi 300 pesós fizetésükért?
Hiába a 1959-es castróista forradalom jótékony intézkedései - az ingyenes egészségügyi ellátás vagy az ingyenes oktatás - az abszolút politikai elnyomás és az egyre erősödő megélhetési gondok miatt a kubaiak nagy többsége úgy gondolja, Castrónak mennie kell. Ám azt, hogy mi lesz a már 76 éves Fidel után, senki nem tudja. Kuba amúgy gyönyörű, és minden adottsága megvan ahhoz, hogy turistaparadicsommá váljék (tavaly alig 2 millióan látogattak el az országba), de ha a látogató annak van kitéve, hogy mindenki csak a dollárjára vadászik, kétséges, első számú nyaralási célponttá válhat-e. Hosszú távú, a turizmusra is épülő, jól megalapozott stratégia helyett a kubai kormány nem tett mást, mint rést nyitott a szigorú rendszeren, megadta a helyieknek a dollárhoz jutás lehetőségét, hogy rövid távon mérsékelje a mindennapos megélhetési gondokat. A kubaiak pedig, a körülményekből fakadó új életstratégiákhoz alkalmazkodva, szép lassan rombolják a róluk alkotott vonzó képet. Ez a kormányt láthatóan nem zavarja: a havannai reptérről való távozáskor a külföldinek még utoljára is 20 dolláros különadót kell fizetnie, ha fel akar szállni gépére.