„Kancellár úr, ön most olyan váltót ír alá, amelyről nem is tudja, mekkora összegre szól” – figyelmeztette Helmut Kohl nyugatnémet kormányfőt Edgar Most, a keletnémet állami bank elnökhelyettese. A beszélgetés valamikor a német egység előkészítésének idején zajlott, amikor az NDK és az NSZK még két külön állam volt, de az 1989-es késő nyári, kora őszi események, a magyar határnyitás, majd a berlini fal leomlása már előrevetítették a jövőt. Igaz, akkor még csak valutaunió formájában; ennek részleteiről folyt a beszélgetés az „egység kancellárja” – ahogy később Kohlt nevezték – és az NDK-s állami bank, a Staatsbank funkcionáriusa között.
Utóbbi, vagyis Edgar Most idézte fel az akkori eseményeket Berlinben néhány újságíró, köztük a HVG tudósítója társaságában. Nem igaz, hogy az NDK csődben vagy akár csődközeli állapotban lett volna, próbálta eloszlatni a meglehetősen széles körben vallott nézetet, az viszont tény, hogy az NDK-s államvagyon keletnémet márkában elkészített mérlege és a tervezett 1:1-es átváltási árfolyam programozta a későbbi gazdasági bajokat. Pontosabban – legalábbis Most szerint – a gazdasági katasztrófát. Ezt a minősítést el is lehetne intézni egyetlen kézlegyintéssel, mondván, az NDK-s funkci siratja saját bukott rendszerét. Csakhogy Most nem volt igazi apparatcsik. A kétszintű bankrendszer bevezetését szorgalmazta, a hitel szerepének erősítésével lazította a szoros tervgazdaságot. Hozzáértését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem is jutott a keletnémet funkcik sorsára. Nem talonba tették, hanem átvette és befogadta a nyugatnémet pénzvilág: az újraegyesítés után a legnagyobb német pénzintézet, a Deutsche Bank igazgatósági tagjaként dolgozott tovább.
A Genosse (elvtárs) helyett Herr Direktor megszólítás illette a továbbiakban – hogy ezzel kivételnek számított, ez volt a német egység megteremtésének másik súlyos hibája. Vagyis az, hogy csak elvétve akadt olyan közintézmény, egyetem vagy hivatal, kutatóhely vagy művészeti műhely, amelynek élére az egyesítés után keletnémet, vagyis „Ossi” került volna. „Óriási léptékben folyt a humántőke felszámolása” – idézte fel Most a nyugatnémet gyámkodás folyamatát a közéletben. A gazdaságban mindezt elintézte az árfolyam (lásd az Időtükröt a 30. oldalon): a keletnémet cégek egymás után mentek csődbe.
Mindennek természetes következménye lett az a folyamat, amelyet Edgar Most egyetlen számadattal illusztrál: 1989 óta az egykori NDK-ból 3 millióan települtek át Nyugatra, hogy ott karriert csináljanak, jobb munkát – vagy egyáltalán, munkát – találjanak. Ugyanannyian, mint ahányan 1949 és 1961 között illegálisan határátlépőként távoztak, amire válaszul Walter Ulbricht 1961 augusztusában felhúzatta a berlini falat.
A tömeges elvándorlásnak ördögi kör lett a következménye: a kevesebb ember kevesebb adót fizet, a Kelet egyre inkább a Nyugat segítségére szorul. „Az egykori NDK-sok negyven százalékban a nyugati országrészből érkező pénzből élnek” – teszi közzé számításait Most, példával is illusztrálva, mire vezet a szegénység. Lévén türingiai születésű, tagja az ottani műszaki egyetem tanácsának, így személyes tapasztalata is van: legújabb kutatási projektjükre csak feleannyi pénzt kaptak, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a tehetséges diákok és tanárok ne valahol Bajorországban, hanem itt, Keleten keressék a boldogulást. Pedig az oktatás lehetne az egyik olyan terület, amely megállítaná az elvándorlást, perspektívát adna ennek a régiónak is – magyarázta Most.
A makroközgazdász megállapításait mikroszintű tapasztalatok is alátámasztják. Például a HVG tudósítójáé, aki a közelmúltban egy hétvégét ugyanezen az egyetemen töltött, hogy egykori diáktársaival számba vegyék, ki mire vitte a csaknem négy évtizedes távlatba vesző egyetemi évek óta. A munkás életük felét az NDK-ban, másik felét az egyesített Németországban töltött mérnökök közül igazi karrierről senki nem számolhatott be. Bár annak idején többen doktoráltak – a műszaki tudományok azért akkor is párt- és ideológiasemlegesek voltak –, ma leginkább az a jellemző, hogy beosztott mérnökként dolgoznak valamely nyugati cég keleti részlegében. Már aki megmaradt a szakmánál. Van ugyanis, akiből építőanyag-kereskedő, másból villanyszerelő, megint másból munkanélküli lett. „Megkaptuk a teljes politikai, utazási, fogyasztási szabadságot és a gazdasági kiszolgáltatottságot” – summázta egyikük, akivel épp a találkozó előtt néhány nappal közölte nála 15 évvel fiatalabb és persze nyugati főnöke, hogy a jövőben nem tartanak igényt a szolgálataira.
Ez persze ebben a korban már nem nagy tragédia, a még mindig viszonylag bőkezű munkanélküli-ellátással kihúzható az a pár év a nyugdíjig. De mi a helyzet az utánpótlással? A villamosmérnöki kar nyugdíjas professzora kalauzolja egykori diákjait a ma elegánsan campusnak nevezett egyetemi épületek között. Az ő szakterülete, a villamos hőtan teljesen eltűnt, utoljára egy szál diplomásuk volt egy évben. A folyosón egy nagy üvegvitrin alatt elektromotorok és alkatrészeik, a háztartási turmixgéptől a daruemelőt mozgatóig. Ennyi maradt a villamos forgógépek valaha rettegve tisztelt tanszékéből. De a diákok száma a mi időnkhöz képest nem csökkent, sőt úgy tudjuk, nőtt, vetik közbe a kopaszodó látogatók. Persze, mondja a professzor úr, van már médiaszakunk is, sok ifjú hölgy hallgatóval. Akik mind olyan helyes kis táskával járnak, amibe éppen belefér a sminkdoboz meg a mobiltelefon. Jegyzetfüzetnek, szakkönyvnek már nem marad hely – viccelődik a prof. De senki nem nevet...
Edgar Most, az egykori NDK-s állami bankár, a későbbi nyugatnémet Deutsche Bank-igazgató szerint, ha a tendencia nem változik, az egykori NDK-ból újabb húsz év múltán Németország szegényháza lesz.
WEYER BÉLA / BERLIN
