Atlantropa: egy természetátalakító utópia

Mostanában jött volna el az ideje, hogy hozzálássanak a Tunéziát Szicíliával összekötő gát tervezésének is – ha megvalósult volna a grandiózus terv első része, a Földközi-tenger bedugaszolása Gibraltárnál és a Dardanelláknál. Az Afrikát és Európát egyesítő, egyúttal az öreg kontinens energiáját megtermelő vízerőmű- és gátrendszer azonban elfeledett utópia maradt. Herman Sörgel müncheni építész 1928-ban közzétett és évtizedeken át dédelgetett tervét azért érdemes felidézni, mert érdekesen rímel a minap szintén Münchenben meghirdetett Desertec programra. A négy évtizedesre tervezett beruházással egy német cégek vezette konzorcium 2050-től Európa energiaszükségletének egyötödét termelné meg az észak-afrikai sivatag naperőműveivel (HVG, 2009. július 18.). Igaz, ehhez a mégoly merész beruházáshoz távolról sincs szükség akkora természetátalakításra, mint a múlt század közepén új kontinenst, Atlantropát álmodó tervben.

Az európai energiahiány réme volt Sörgel koncepciójának egyik mozgatója is. Akkoriban már látszott, hogy a széntartalékok egyszer kimerülnek, az atomerőművet (és az atombombát) viszont még nem találták föl, így a vízenergia látszott az egyetlen hosszú távú megoldásnak. Az Atlanti-óceánból a Földközi-tengerbe áramló víztömeget fogták volna munkára: a megaterv legnagyobb építménye, a Gibraltárhoz képzelt erőmű 50 gigawattos kapacitással működött volna. (A Desertec afrikai naperőműveiből a mostani tervek 20 gigawattra számítanak.) A hatalmas duzzasztógátról a szakirodalom úgy véli, hogy műszakilag a múlt század közepén komoly nehézségek árán akár megvalósítható is lett volna. A betonozáshoz viszont minden bizonnyal nem lett volna elég cement a piacon.

Még nagyratörőbbnek mondható a terv lényege, a Földközi-tenger szintjének csökkentése, és ezzel félmillió négyzetkilométernyi part menti terület kiszárítása, abból kiindulva, hogy a népszaporulat miatt új városokra és még több megművelhető földre lenne szükség. Mivel a Földközi-tenger csak a szűk Gibraltári-szoroson keresztül kapcsolódik a világóceánokhoz, a fürdőkádelv alapján valóban viszonylag könynyen szabályozható a vízszintje – magyarázta a HVG-nek Rácz Lajos, a Szegedi Tudományegyetem környezettörténeti szakcsoportjának vezetője.

Afrika politikailag és közlekedésileg is összeolvadt volna Európával. A gibraltári gáton a Dakar–London vasútvonalat vezették volna át, Tunézia és Szicília között pedig, ahol az apadás miatt egy évszázad alatt földnyelvek emelkedtek volna ki, egy gát a Fokváros–Róma–Hamburg „közvetlen” összeköttetést teremtette volna meg. Afrikában közben az éghajlat – egy lazán kapcsolódó további Sörgel-utópia szerint – enyhült, a mezőgazdasági termelés pedig fellendült volna egy-egy kongói és csádi édesvizű tónak köszönhetően. Az új kontinens, Atlantropa már elég népes és erős lett volna ahhoz, hogy ne szoruljon háttérbe a két másik világpolitikai központ, a Sörgel szerint Pánamerikává egyesülő Észak- és Dél-Amerika meg a feltörekvő Ázsia mögött.

Külön gondolt a müncheni tervező a tengertől több száz kilométernyire kerülő Velencére. Gátakkal vette volna körül a várost, hogy a lagúnákban megmaradjon a víz. Érdekes, hogy napjainkban zajlik a MOSE rövidítésű projekt, amely mozgatható gátak segítségével nem a lagúnák vizét tartja vissza, hanem ellenkezőleg, a várost minduntalan elárasztó tengert zabolázza meg – a terv szerint már 2012-től. Kevésbé lett volna kegyes az Altantropa-koncepció olyan kikötővárosokkal, mint Marseille vagy Genova. Ezeket csatorna kötötte volna össze a tengerparttal, ahol megépült volna a városok párja, Port-du-Rhone és Új-Genova. Ez utóbbiak miatt is lelkesen támogatta a tervet a kor több jeles építésze – köztük Ludwig Mies van der Rohe vagy Peter Behrens.

Bár Sörgel fantazmagóriájában a hatalmas építkezés összefogásra késztette volna a nemzeteket, mivel a Föld már akkor sem látszott teljesen békés helynek, a világ az idő tájt legmagasabbnak szánt épülete, a gibraltári gáthoz tervezett felhőkarcoló tetején légvédelmi ágyúknak is teremtettek volna helyet, megakadályozandó, hogy gonosz erők kaparintsák kezükbe az erőművet. Egy 1936-os német kisjátékfilm mégis azzal járatta le Sörgelt, hogy a zárójelenetben bombamerénylet rombolja le a gátat, visszaállítva az eredeti állapotot.

Politikai támogatást sem kapott Sörgel, pedig meggyőződéses pacifista létére a nácikkal is megpróbált jóban lenni. Hitlerék egy ideig hagyták álmodozni, de mivel a hivatalos irányvonal a keleti terjeszkedés lett, 1942-ben betiltották az Afrika felé kacsingató, a népek összefogását vizionáló építész műveit. A háború után az amerikai és a francia megszállók átmenetileg érdeklődést mutattak, Sörgel elnyerte több nagy német cég – köztük a mostani Desertec konzorciumban is részt vállaló RWE – támogatását, a frissen megalakult ENSZ-nek pedig azt a csalit dobta, hogy felügyelete alá kerülne a gibraltári gát. Végül az atomkorszak hajnalán mégsem jutott pénz a grandiózus vízerőműre. Sörgel 1952-ben Münchenben közlekedési baleset áldozata lett, és halála után néhány évvel feloszlott az addig tekintélyes, fénykorában 1200 főt foglalkoztató Atlantropa Intézet.

Mai szemmel nézve szerencsésnek tűnik, hogy nem bolygatták meg a természet rendjét. Az éghajlatkutatás nemhogy Sörgel korában, de még ma sem áll azon a szinten, hogy bizonyossággal előre jelezhetné egy ilyen beavatkozás minden hatását – mondta Szalai Sándor klimatológus a HVG-nek. Az első meteorológiai modellekkel 1910 körül másfél napra sem tudtak előrejelzést adni. De még az 1940-es években – jóval a műholdak megjelenése előtt – sem voltak átfogó adatok a Földről. Szalai ráadásul kétségesnek tartja, hogy a tengertől visszafoglalt sós talaj alkalmas lett volna-e földművelésre.

Azt is nehéz lenne kiszámolni, hogy ha a kisebb Földközi-tengerből kevesebb víz párolog, mennyivel kevesebb csapadék hullana például Magyarországra. Rácz Lajos mindenesetre feltételezi, hogy a tenger kiegyenlítő hatásának csökkenésével Európa éghajlata valószínűleg még kontinentálisabbá vált volna, ez pedig a mostani felmelegedéssel párosulva növelte volna a szélsőséges időjárási helyzetek arányát. Azt Sörgel idejében is sejtették ugyan, hogy az Atlanti-óceán e sajátos felduzzasztása a világ más részein esetleg elárasztással fenyegetett volna több part menti várost, de napjaink – óceánszint-emelő – globális felmelegedéséről még mit sem sejtettek. Azzal pedig pláne nem számoltak, hogy az összezsugorodó tenger vizének csekélyebb súlya miatt megmozdulhatott volna az addig nagyobb nyomás alatt lévő földkéreg – súlyos földrengéseket, vulkánkitöréseket okozva. Szalai szerint hasonló dilemmák miatt aggódik a szakemberek egy része a kínai Három Szurdok-gátrendszer által máshová szorított víztömeg miatt.

A jórészt feledésbe merült Atlantropa-terv – csakúgy, mint a szibériai folyók visszafordításának gondolata (lásd Fordításmánia című írásunkat) – ugyanakkor nem intő példa más, mai szemmel ugyancsak fantasztikusnak tűnő elképzelések dédelgetőinek. Minduntalan előkerül például Ázsia és Amerika összekötése a Bering-szorosnál, olyan alagúttal vagy híddal, amely fontos eleme lenne a földgolyón átívelő, az összes kontinenst hajómentesen összekötő útnak, amelyhez természetesen hozzátartozna a híd vagy alagút Gibraltárnál is. Minek kapcsán napjainkban egy osztrák építész, Michael Prachensky máris újra a Gibraltári-szoros közelébe tervez óriásgátat.

BEDŐ IVÁN