Jóléti oázis

Az ülősztrájk olyan gyakori nemzeti tiltakozási formává vált az Egyesült Arab Emírségekben, hogy negyedévente pontos statisztikák készülnek, amelyek jelzik a lakosság hangulatát. Ezek szerint – ha hinni lehet a számoknak – az idei második negyedévben a felére csökkent az ilyen munkásmegmozdulások száma. A tiltakozások fő oka a bérek késedelmes utalása, a túlóra elszámolásának elmaradása, de a lakhatási körülmények is szerepet játszanak, és a demonstrálók követelnek fizetésemelést is.

A hatmilliós lakosságból általában nem a világon párját ritkító szociális juttatásokban részesülő félmillió állampolgár, hanem a vendégmunkások sztrájkolnak, a hatóságok pedig a társadalmi béke megőrzése érdekében sajátos módszert dolgoztak ki a megnyugtatásukra. A kormány rendszeresen felügyelőket küld a munkásfalvakba, hogy megvizsgálják a követelések jogosságát. Az amerikai Human Rights Watch emberjogi szervezet bírálta, hogy az Emírségekben a dolgozóknak nincs kollektív szerződésük, sem sztrájkjoguk, és büntetés jár, ha nem veszik fel a munkát. Úgy tűnik, a kormány csírájában szeretné elfojtani az elégedetlenséget, hogy az arab világon végigsöprő lázongások még véletlenül se terjedjenek át. Az ülősztrájkadatok tükrében úgy tűnik, eddig sikerült megőrizni a társadalmi békét. A térségbeli gazdag monarchiák közül szinte mindenhol voltak megmozdulások. Bahreinben a síita többségnek a hatalmat kézben tartó szunnita elittel szembeni tiltakozása halálos áldozatokhoz is vezetett, de Kuvaitban, Ománban, sőt Szaúd-Arábiában is az utcákra vonultak az elégedetlenkedők.

Az Emírségeket nemcsak az állampolgárokhoz képest jóval szegényebben élő vendégmunkások hada teszi sebezhetővé, hanem az is, hogy a hét emírségből álló föderáció két táborra szakadt. Hatalmas és csillogó felhőkarcolók jelzik a gazdagságot a politikai és kulturális központban, Abu-Dzabiban, valamint a gazdasági centrumnak számító Dubaiban. Az államszövetség kevésbé emlegetett öt másik tagja, Rász-el-Haima, Sardzsa, Adzsmán, el-Fudzseira és Umm-el-Kaivein viszont inkább a lelketlen, egyforma betonépületekről ismerszik meg. Nincsenek a Dubaiban és Abu-Dzabiban megszokott neonfények, hatalmas utcai kivetítők, elegáns bevásárlóközpontok, szállodák. Az egyforma lakónegyedek monotonságát legfeljebb autójavító műhelyek, diszkontboltok vagy áramfejlesztő generátorok szakítják meg.

Miközben a világon az Emírségek a harmadik legnagyobb kőolajexportőr, a hatodik legnagyobb olajtartalékkal rendelkezik, és a 47 ezer dolláros egy főre jutó GDP a nyolcadik legmagasabb, jelentősek az életszínvonal-beli különbségek a két gazdag és az öt szegény emirátus között. Az öt északi államocskában gyakoriak az áramkimaradások, a többnapos vízhiány, és előfordul, hogy a töltőállomások kifogynak az üzemanyagból. Az utóbbi hónapokban csak tetézte a problémákat, hogy a hatóságok magyarázatot sem szolgáltattak a benzinhiányra. Míg az országos munkanélküliségi ráta 14 százalékos, el-Fudzseirában az állást keresők aránya meghaladja a 20 százalékot.

Voltak is kisebbfajta tüntetések, amelyeket azonban az Abu-Dzabiból érkező biztonsági erők gyorsan feloszlattak. A szövetségi kormány úgy próbál előremenekülni, hogy nemrég két évtizedes fejlesztési tervet fogadott el az oktatás, az egészségügy, az úthálózat és a közüzemi szolgáltatások javítására. Az első szakaszban 1,6 milliárd dolláros csomag bejelentésére az után került sor, hogy Abu-Dzabi uralkodója, egyben az Emírségek elnöke, Sejk Kalifa bin Zájid an-Nahaján körutazást tett az északi tagállamokban. A kormány egyúttal megállapodott a helyi élelmiszer-nagykereskedőkkel, hogy egy hónapra 20–30 százalékkal csökkentik az árakat.

Az arab térség lázongásának egyik fő oka szakértők szerint a gazdagok és a szegények közti jövedelemkülönbség. Az Emirátusokban még kezelhető a probléma, de a fő veszélyt az jelenti, hogy az elégedetlenséget regionális hatalmak használhatják ki – például a nem arab, síita Irán. Az állampolgárok 15 százaléka síita, akik ugyanakkora szociális juttatásban részesülnek, mint a szunniták, de magas rangú kormányzati pozícióba ritkán jutnak. A New Yorkot és Washingtont ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadás 19 elkövetője közül kettő az Emírségekből származott, igaz, Szaúd-Arábiában és Németországban radikalizálódtak. Rász-el-Haima fekvése stratégiai jelentőségű, hozzátartozik a Hormuzi-szoros, ahol a tengeren szállított globális kőolajforgalom 40 százaléka halad át.

A gyöngyhalászatról és a kalózkodásról ismert partvidéken az 1960-as években találtak olajat, és a britek 1971-ben adták vissza a függetlenségét 9 sejkségnek. Bahrein és Katar az önállóság mellett döntött, míg hat sejkség unióra lépett, melyhez a hetedik, Rász-el-Haima 1972-ben csatlakozott. Az emírségek közti különbségek abban is megmutatkoznak, hogy Rász-el-Haima és Sardzsa adja az összlakosság 40 százalékát. A kulturális eltérések szintén jelentősek. Dubai alapvetően liberális, Sardzsa viszont szoros kapcsolatot tart fent Szaúd-Arábiával, és szigorú vallási szabályokat követ: az államszövetség egyetlen olyan tagja, ahol betiltották például az alkoholt, és konzervatív öltözködési viseletet írnak elő.

KERESZTES IMRE