Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Alig három kilométernyi autópálya – ennyin múlott, hogy a németországi Zöldek pártja számára 2011 ne a zsinórban aratott sikerek éve legyen. Ennek a viszonylag rövid útszakasznak a megépítésén bukott el az önálló tartományi jogú Berlin következő kormányának összetétele, a szeptemberi képviselőházi választások előtt csaknem bizonyosra vett koalíció a szociáldemokraták (SPD) és a Zöldek között.
A német fővárost belső autópálya szeli át, ez vezet a külső körgyűrűhöz. A még a megosztottság idején, döntően a hatvanas–hetvenes években épült szakaszról – amit a közelmúltban a schönefeldi repülőtérig meghosszabbítottak – a tervek szerint leágazás épülne Neukölln és Friedrichshain kerületek között. A beruházás évek óta viták tárgya, szószólói a világváros belső infrastruktúrájának bővítéseként dicsérik, ellenzői a környezetszennyező, fölösleges forgalmat generáló, s a közösségi közlekedés helyett az individuális mobilitást megtestesítő átokként szidják.
A pártpolitikai palettán a Berlinben eddig ellenzéki kereszténydemokraták (CDU) és szabaddemokraták (FDP) egyértelműen a továbbépítés hívei voltak, az SPD-nek is tetszett az ötlet, a Zöldek viszont vadul ellenezték. Ez tükröződött is a választási kampányban, de a berlini várospolitika másról is szól: oktatásról, lakásépítésről, a lakbérek emelkedésének korlátozásáról, munkahelyteremtésről, külföldiek integrációjáról. S mivel e területeken az SPD és a Zöldek céljai között sok a hasonlóság, a választás után úgy tűnt, nem lesz akadálya a német fővárosban a győztes szociáldemokraták és a Zöldek koalíciójának. Amit sokan máris a 2013-ban esedékes Bundestag-választásokat követő kormányalakítás előfutárának tekintettek, újraálmodva az 1998–2005 között egész Németországot kormányzó Schröder–Fischer-kormány korszakát.
Ez most kútba esett, amikor Klaus Wowereit (SPD), Berlin eddigi és jövőbeli kormányzó polgármestere váratlanul bejelentette, hogy a Zöldekkel folytatott koalíciós tárgyalások eredménytelenül megszakadtak, így a szociáldemokratáknak új partner után kell nézniük. Ezt gyorsan meg is találták a CDU és személy szerint Frank Henkel berlini listavezető személyében, s most az elképzelt SPD–Zöldek-szenátus helyett szociáldemokrata–konzervatív testület állhat majd a város élén. „Ezt soha nem felejtjük el az SPD-nek” – füstölgött Renate Künast, a Zöldek listavezetője, előrevetítve, hogy a 2013-ra remélt szövetségi szintű együttműködés már korántsem magától értetődő.
Hogy mi vezetett ide, arra több magyarázat is kínálkozik. Egyrészt a Zöldek kompromisszumra képtelen makacssága. A kampányban végig az autópálya ellen voltak, ám a választási eredmény ismeretében nem azt mérlegelték, mi az, amit megvalósíthatnak politikai céljaikból, ha bekerülnek a szenátusba, hanem újabb párthatározatban erősítették meg: az ő asszisztálásukkal soha nem épül autópálya. De az SPD sem volt túl rugalmas. Az a kompromisszum, amit ők kínáltak, eleve kilátástalan volt: Wowereit kész lett volna lemondani az autópályáról, ha a pénzt más infrastrukturális célra fordíthatják. Persze ő is tudta, hogy a szövetségi kormánynak (az autópályák finanszírozása a központi büdzséből megy) és személy szerint Peter Ramsauer CSU-s közlekedési miniszternek esze ágában sincs megmenteni az SPD–Zöldek-koalíció lehetőségét, s nemet fognak mondani. Így is lett, s Wowereit sajnálkozva tárta szét a kezét.
A háttérben ennél több is lehetett. Az, hogy a vagány-lezser, de nagy taktikus Wowereit és a simulékony Künast nem állhatják egymást, legkésőbb kettejük nyilvános tévévitája után tudható volt. De az SPD-sek lelke mélyén ott mocoroghatott a félelem is a Zöldek túlzott megerősödésétől. Az egykor romantikus környezetvédő társaság marginális gyülekezetből mára megkerülhetetlen politikai erő lett, gyakorlatilag minden választáson növelni tudta szavazata számát. S miközben a két nagy néppárt, az SPD és a CDU folyamatosan, de eredménytelenül küszködik a taglétszám csökkenésével, a Zöldeknél mindig több az új belépő, mint a távozó.
Társadalmi támogatottságuk is megerősödött. Kezdetben, például az 1984–1989 közötti időszakban a legnépszerűbbek a jövedelmi skála alsó húsz százalékán tanyázók körében voltak, mára fordított a helyzet: a legtöbb szavazóra a felső húsz százalékból számíthatnak. Ma a tipikus zöld párti választó a nagyvárosi, jól képzett és jól kereső polgár. Ez a leglátványosabban az idei baden-württembergi választásokon mutatkozott meg: a Németország legtehetősebb lakóinak számító svábok a zöld párti Winfried Kretschmannt állították a tartományi kormány élére, és ő előzékenyen befogadta kisebbik koalíciós partnerként az SPD-t.
A kampány egyik kristályosodási pontja ott is egy infrastrukturális ügy, a stuttgarti pályaudvar átépítése volt. Kretschmann és a Zöldek fölöslegesnek tartották a vasút és a konzervatívok által szorgalmazott teljes átépítést, tüntetéseken tiltakoztak a park fáinak kivágása, a belváros átalakítása, a pályaudvar föld alá bújtatása ellen. Stuttgartban a Zöldek győztek, az SPD-nek el kell fogadnia álláspontjukat – vagyis az is elképzelhető, hogy a berlini koalíció lehetőségét elvető mostani döntésével az SPD csak azt bizonyította, hogy attól tart, ha itt is enged, a Zöldek végképp a fejére nőnek.
WEYER BÉLA / BERLIN
