Múltidéző

Joggal voltak büszkék a hazájukat védő harcosok, amikor az amerikaiak segítségével kiképzett és főként a szaúdiak által pénzelt mudzsahedek 1989-ben kiűzték a szovjet megszállókat Afganisztánból. Az eufória azonban hamar szertefoszlott, az afgánokat magukra hagyták, a káoszból polgárháború kerekedett, amelyből végül az 1990-es évek derekán a tálibok kerültek ki győztesként. Az USA a jelek szerint most nem akarná elkövetni ezt a hibát, a Barack Obama amerikai elnök váratlan múlt heti afganisztáni látogatásán aláírt stratégiai partneri megállapodások valamiféle hosszabb távú együttműködést ígérnek a NATO 2014 végéig tervezett kivonulása után is.

Ám kérdéses, hogy ez az elkötelezettség mennyire lesz hathatós és tartós. „A pirkadat előtti sötétségben már látjuk az új nap derengését” – mondta Kabulban patetikusan Obama, miközben a röpke hatórás vizit alatt a Bagram amerikai légibázis és Hamid Karzai afgán elnök palotája között titokban repkedett egy helikopteren. Az amerikai elnök úgy vélte, a kabuli kormány kész átvenni a felelősséget saját biztonságáért, s az új afgán hadsereg szembe tud szállni a tálibokkal. Ez az egyébként szakértői körökben vitatott vélemény is alátámasztja azokat a híreket, hogy a május 20-ai chicagói NATO-csúcson döntés születhet arról, hogy a szövetséges erők már jövő év elejétől felhagynak a harci műveletekkel. Ezt követően pedig az egyre fogyatkozó, főként amerikai NATO-erők az afgán csapatok kiképzésében és a terrorelhárításban vesznek csak részt. Azt viszont még nem tudni, hogy a 2014 után maradó katonai tanácsadók mekkora segítséget jelentenek majd az afgán hadseregnek.

Ugyanilyen bizonytalan a nyugati pénzügyi támogatás, amely nélkül az afgán költségvetés és gazdaság összeomlana. Obama Kabulban további segítséget helyezett kilátásba a gazdaság fejlesztésére és az állami intézmények kiépítésére, de konkrét összeg nem hangzott el. Az amerikai gazdasági és humanitárius segítség 2010-ben 4,1 milliárd dollár volt, tavaly már csak 2,5 milliárd, az idén pedig még kevesebb, mondván, csak a „fenntartható” programokat finanszírozzák.

Anyagilag jelentős érvágás a külföldi haderő kivonása is, hiszen csak az USA a 2001-es invázió óta 500 milliárd dollárt fordított az afgán háborúra, és e hatalmas összeg csekély részének afganisztáni elköltése is sokat számított helyi szinten. Az afgán biztonságba vetett hit egyébként oly gyenge, hogy a kabuli központi bank helyettes kormányzója szerint évente 8 milliárd dollár készpénzt visznek ki az országból táskákban – az összeg az állami költségvetés duplája.

Az amerikai kompromisszumkészséget jelzi, hogy Obama Kabulban minden eddiginél nyíltabban ismerte el a tárgyalásokat Washington és a tálibok között. De hogy a párbeszéd hol tart, van-e egyáltalán reális esély a megállapodásra, és mit szól mindehhez a dialógusra ellenszenvvel tekintő Karzai, nem tudni. Az amerikai elnök a demokrácia és a nemzetépítés helyett most mindenesetre arról beszélt, hogy nem akarják az 1996–2001 közötti Talibán-uralom minden örökségét megsemmisíteni. Obama az amerikai elnökválasztási évben nyilvánvalóan szeretné maga mögött tudni a háborút, és bár várható republikánus ellenfele, Mitt Romney szerint a harcra kész tálibok csak az amerikaiak kivonulására várnak, egyes elemzők úgy vélik, az afganisztáni távozás mögött van valamiféle kétpárti egyetértés.

Afganisztán jövője szempontjából talán még az amerikai távozási stratégiánál is fontosabb, hogy mit akar a Talibán. Kabuli szakértők szerint a mozgalomnak manapság koránt sincs akkora katonai kapacitása – például légi vagy tüzérségi ereje –, hogy megint elfoglalja az ország nagy részét. A NATO-val szembeni háborúskodás felmorzsolta az erejét, és bármily gyengén kiképzett és felszerelt is a 250 ezres afgán haderő, a 25 ezresre becsült gerillaszervezet nyílt harcban esélytelen ellene. Ráadásul az afgánok most kevésbé vevők a tálibok rendkívül szigorú iszlámértelmezésére. Ezért egyre több tálib vezető a konfliktus békés lezárását fontolgatja.

A Talibán azonban messze nem egységes, az ultrakonzervatív szárny a tavaszi offenzíva kezdetének tekinti a múlt hónapban Kabulban végrehajtott akciót. A NATO kivonulása és a tárgyalások így akár a tálib tábor kettészakadásához is vezethetnek, ami inkább azt a forgatókönyvet valószínűsíti, hogy Afganisztán újabb polgárháború martalékává válik. Különösen, ha igazak a hírek, amelyek szerint a kabuli támadást a tálibok Hakkani-csoportja követte el, amelynek bázisa az afgán–pakisztáni határterület.

Afganisztán keleti részét az USA a világ legveszélyesebb övezetének nevezte, ahol az amerikai haderő a 2010–2011-es csapaterősítések ellenére sem folytatott komoly tisztogató hadműveleteket. Míg a déli tartományokat – így például Kandahárt, a tálibok bölcsőjét – sikerült „felszabadítani”, a keleti tartományok pakisztáni határhoz közeli területei a gerillák felvonulási terepei maradtak. A békés afgán kibontakozáshoz így nélkülözhetetlen, hogy a tálibok egykori hagyományos szövetségese, Pakisztán ne megint Talibán uralta Afganisztánban legyen érdekelt. A tétet növelheti, ha Karzai – mint fontolgatja – a 2014-es elnökválasztást 2013-ra előrehozza, bár az alkotmány szerint ő ott már nem indulhat.

KERESZTES IMRE