Megfontolás tárgya

Ismét lehet ír fonttal fizetni Írországban. Egy egyetemista akciója nyomán Clonesban, az északír határ menti 2500 lakosú településen március óta elfogadják a piacon, az üzletekben a kávézókban vagy az éttermekben az egykori nemzeti valutát. Az ír nemzeti hősök képmását ábrázoló fizetőeszközt 1,20 eurós árfolyamon váltják bármikor levásárolható bónra. A cél a válságban megtépázott kisváros gazdaságának felélesztése. Az írek – a dublini központi bank adatai szerint – még mindig legalább 290 millió fontot tartanak otthon a párnacihában. Clones a kereskedelmi forgalom megugrása mellett abból is hasznot húz, hogy a fontot elfogadók a jegybanki beváltáskor 7 eurócentet nyernek – a hivatalos árfolyam 1,27 euró –, amit egy helyi alapba adnak, és az így összegyűlt összeget közösségi célokra fordítják. Például a város karácsonyi kivilágítására és az Írország védőszentje, Szent Patrik tiszteletére évente megrendezett utcabálra. Az ötlet, úgy tűnik, népszerű: távolabbi városokból is jönnek az emberek, hogy megmaradt fontjaikat elköltsék.

A helyi akciónak különleges jelentőséget adott az EU költségvetési paktumáról lapzártánk után tartandó népszavazás. A kampányban az igenpártiak nem győzték hangoztatni, hogy a nemek győzelmével Írország búcsút inthet az eurónak, az országot kiléptetik az euróövezetből. Ami finoman szólva is csúsztatás. A tavaly decemberben létrejött egyezmény nem csak a valutaunió résztvevőire terjed ki, ráadásul két EU-tagállam – az eurót nem használó Nagy-Britannia és Csehország – nem is csatlakozott hozzá. Így a tét korántsem akkora, mint a legutóbbi uniós szerződések – az írek által elsőre elutasított, majd másodikra elfogadott 2001-es nizzai és a 2009-es lisszaboni szerződés – idején, ezúttal ugyanis a tagállamoknak nincs vétójoguk. Az ő fiskális megregulázásukat célzó költségvetési paktum életbelépéséhez elegendő, ha a 17 euróövezeti tagból 12 ratifikálja azt.

Enda Kenny, a liberális-konzervatív Fine Gael pártelnök-kormányfője mindazonáltal felhívta a paktumról az EU-ban egyedüliként népszavazással döntő ír választók figyelmét, ezúttal nincs második próbálkozás. Elutasítás esetén Írország stabilitása kerülhet veszélybe, mert nem részesülhet a bajba jutott eurózónatagok kisegítésére szánt, működését az idén júliusban megkezdő Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) forrásaiból. A tavaly március óta a Munkáspárttal koalícióban kormányzó Kenny emlékeztetett arra, hogy az államcsőd közeli helyzetet Írország az EU és az IMF 67,5 milliárd eurós, négy évre szóló mentőcsomagjának köszönhetően vészelte át, amelyért cserébe a lakosság óriási áldozatokat vállalt. A referendum esetleges kudarcával azt kockáztatják, hogy a még sérülékeny konjunktúra megtorpan, a pénzpiacok bizalma meginog, és az ír adósságtörlesztési kockázat felára megugrik, mert azt üzenik, hogy Dublin a jövőben nem feltétlenül tartja magát a fiskális fegyelemhez.

A szemben álló felek egyszerű, könnyen értelmezhető üzeneteket próbáltak eljuttatni a választókhoz. A támogatók stabilitási, az ellenzők pedig megszorítási egyezményként emlegetik a paktumot. Ahogy az uniós egyezmények írországi népszavazásakor lenni szokott, a vezető parlamenti pártok kormányon és ellenzékben – kivéve az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai szárnyát, a Sinn Féint és két kisebb baloldali pártot – egy emberként az igenek mellé tették le a voksukat, és csatlakozott hozzájuk az üzleti elit is. Néhány nappal a népszavazás előtt a közvélemény-kutatások is az igenek többségéről tanúskodnak, a helyzetet azonban árnyalja, hogy 16 százaléknyi válaszadó még nem döntötte el, hogyan voksol.

A nem szavazatok szószólója, Gerry Adams – a brit képviselőből a legutóbbi ír választáson a dublini parlamentbe átigazolt Sinn Féin-elnök – azzal próbálja rábírni a választókat a paktum elutasítására, hogy életbelépésével további megszorításokra számíthatnak. Míg az igenek tábora a lakosságnak az uniós segítség elvesztéséből fakadó félelmére, a nempártiak épp ellenkezőleg, a dühére, az elkeseredésére építenek, amit a válság kirobbanása óta tartó, a tavalyi kormányváltás ellenére folytatódott megszorító gazdaságpolitika, nyomában a rekordmértékű, 14 százalékos munkanélküliség váltott ki. Elődjéhez hasonlóan ugyanis a Fine Gael és a Munkáspárt alkotta új koalíció – miközben ellenzékben elvetette a megszorításokat – emelte az adókat, tovább csökkentette az egészségügyi, az oktatási és a szociális kiadásokat, mindezt a költségvetési egyensúly megteremtésének a jelszavával.

Adams az unió tűréshatárát tesztelő görögökkel és a növekedéspárti szocialista elnököt, Francois Hollande-ot hatalomra segítő franciákkal példálózik, és retorikájával elérte, hogy pártja a második legnépszerűbb politikai erővé rukkolt elő az egyre csökkenő támogatottságú vezető kormánypárt, a Fine Gael mögé. A Sinn Féin-elnök azonban biztosan a két kisebb baloldali parlamenti párt mellett csak a szakszervezeteket tudhatja maga mögött. A lisszaboni szerződés megbuktatásában annak idején kulcsszerepet játszó Declan Ganley vezette euroszkeptikus Libertas szervezet ugyan a nem kampányát erősíti, ám a milliárdos üzletember ezúttal szelídebb hangra váltott: bizonyos feltételek esetén, köztük a páneurópai kötvények bevezetésével, akár elfogadhatónak is tartja a paktumot.

TÁLAS ANDREA