Hova tovább?

Tömegsírokra utaló szabályos, friss földhányások, tüzérségi lövedékek okozta kráterek láthatók az amerikai külügyminisztérium egyik internetes portálján minap közzétett műholdas fotókon, amelyek Washington szerint bizonyítják a szíriai Hulában és a város környéki falvakban két hete elkövetett tömegmészárlásokat. Szemtanúk információi alapján a több mint száz áldozat nagy részét az otthonában ölték meg, valószínűleg így bosszulták meg a hadsereg egyik tisztjének lelövését. Könnyen lehet, hogy a Basar Asszad szír elnökhöz hű milíciák és a hadsereg által elkövetett gyilkosságok után még inkább elszabadul a pokol, és az eddiginél is nagyobb számban folytatódnak a leszámolások.

A polgárháború elkerülésére egyre kevesebb az esély, mivel a nemzetközi diplomácia frontjai megmerevedtek. Miközben a szír ellenzék a hulai vérfürdő után azt követeli, hogy az ENSZ nyilvánítsa semmisnek a szervezet volt főtitkára, Kofi Annan tűzszünetre épülő béketervét, Moszkva és Peking egyértelműen ezt tartja a leginkább járható útnak. Oroszország egyelőre támogatja a fő térségbeli szövetségesének számító Asszadot, és Kína a hivatalos pekingi sajtón keresztül figyelmeztette a Nyugatot: a katonai beavatkozás teljes káoszt és polgárháborút idézne elő.

Ráadásul a jelek szerint a civilek mészárlása még nem érte el azt az ingerküszöböt, amikor az USA rászánná magát a szír ellenzék nyílt katonai támogatására. Barack Obama amerikai elnök az iraki és az afganisztáni háború, majd a líbiai felkelők megsegítése után nem akar újabb közel-keleti katonai kötelezettséget vállalni, hiszen elnökválasztási év van, és az amerikai közvélemény is belefáradt a háborúskodásba. Obama valószínű republikánus kihívója, Mitt Romney bírálja ugyan Obama tehetetlenségét, de igazi alternatívát nem kínál.

A The New York Times szerint Washington még nem szánta rá magát, hogy fellépjen Szíriában. A lap példaként hozta fel a boszniai háborút, amikor az 1995-ös srebrenicai mészárlással telt be a pohár, és hosszú, haszontalan diplomáciai próbálkozás után a NATO légi csapásokat indított Szerbia ellen. A mostani katalizátor azonban talán nem is pusztán a szír helyzet súlyosbodása, hanem annak térségbeli hatása lehet. Ha például az erőszak átterjed a szomszédos országokra, ahogy Libanonban már többször is összecsaptak a damaszkuszi kormányt ellenző és támogató erők. Az észak-libanoni Tripoliban most szombaton tizenöten vesztették életüket, ez volt az eddigi legnagyobb egynapi veszteség a szír konfliktus kipattanása óta.

Gondot okozhatnak a menekültek is; a határ menti törökországi táborokban az ellenzéki Szabad Szíriai Hadsereg toborzást végez, a Libanonba, Jordániába és Irakba menekült szírek tízezreinek rémtörténetei pedig könnyen felszíthatják a helyi vallási ellentéteket, főként a síita–szunnita szembenállást. A Nyugatnak azt is számításba kell vennie, hogy az al-Káida az anarchikus viszonyokat kihasználva a terror fészkévé változtathatja Szíriát. Ajman al-Zavahri, a szervezet vezetője biztatta a felkelőket, akiket „Szíria oroszlánjainak” nevezett, és sürgette a muszlim harcosokat, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és döntsék meg a rezsimet. Asszad egyébként a felkelőket szívesen nevezi fegyveres terrorista banditáknak.

Az összehasonlítás az egykori boszniai helyzettel több ponton sántít. Szíriában nincs ugyanis ellenkormány, amelyet támogatni lehetne. Az ellenzéki fegyveres erők nem ellenőriznek nagyobb területet, ahonnan támadásokat indíthatnának Asszad rendszere ellen. A NATO líbiai beavatkozását is az tette lehetővé tavaly, hogy a felkelők a keleti Bengáziból indultak nyugat felé, és viszonylag jól nyomon követhető frontvonalak alakultak ki.

A Nyugatnak azt is fontolóra kell vennie, hogy a szír hadseregből eddig nem volt jelentős számú dezertálás. Részben azért, mert az elit egységeket a hatalmat is kézben tartó alavita kisebbség tagjaiból építették fel, a rezsimhez leginkább hű hadosztály állományát pedig „szétdobták” a többi között, így a kiskatonák mögött szinte szó szerint ott strázsálnak a rendszer pribékjei. Már a dezertálás gyanúja is azonnali, tárgyalás nélküli kivégzést von maga után – állította Akil Hasem volt szíriai tábornok a Foreign Affairs amerikai szaklapban.

Ráadásul az Asszad-rezsim még mindig jelentős számú támogatót tudhat maga mögött, és nemcsak az alaviták, de más kisebbségek, így a keresztények és a drúzok körében is. A szunnita kereskedő elit is hű maradt, hiszen a jóléte a jelenlegi elnök apja, Háfez Asszad 1970-es hatalomra jutása óta a Baath Párt uralta rendszertől függ. Ezt a támogatást a gazdaság összeomlása szüntetheti meg – ami el is kezdődött. Az erőszak és a szankciók hatására a szír fizetőeszköz elértéktelenedett, a tőke menekül, az egykor jelentős valutatartalék elfogyott. A turizmus és az olajkivitel elmaradása miatt egyes vélemények szerint a GDP a felére zsugorodott.

A szír dráma igazi problémája, hogy akár katonai intervenció, akár a gazdaság szétesése idézi elő Asszad bukását, egyelőre nincs, aki a helyére álljon. Az ellenzéket tömörítő Szíriai Nemzeti Tanács (SNC) megosztott az iszlamisták és a világi politikusok, illetve a száműzetésben élők és a felkelés vezetői között. Sem a tüntető aktivisták, sem a fegyveres ellenállók nem működnek hierarchiában. A belső civakodás miatt az SNC-nek még a nemzetközi elismerést sem sikerült elérnie, így nem kizárt, hogy Asszad bukása még kaotikusabb állapotokat teremtene.

KERESZTES IMRE