Édes és savanyú

Soha nem választották meg közvetlenül, mégis 33 éve hatalmon van, és újabb öt év vár rá az elnöki székben. A mandátumhosszabbítást José Eduardo dos Santos angolai elnök születésnapi ajándéknak is tekintheti, hiszen pártja, a Népi Mozgalom Angola Felszabadításáért (MPLA) három nappal az után nyerte meg fölényesen a parlamenti választást, hogy az államfő 70. születésnapját országszerte megünnepelték. A 220 fős törvényhozásban bő kétharmados többséget szerzett MPLA a „bölcs vezérét” választja majd államfőnek, hiszen ez a hivatal az új alkotmány értelmében a győztes pártlista első helyén állót illeti meg. Az alelnöki poszttal járó második pozícióban szereplő Manuel Vicentéről – a Sonangol állami olajtársaság volt vezéréről – úgy tartják, hogy Dos Santos utódjelöltje lehet.

Az angolaiak számára Dos Santos jelenti a folytonosságot. A Portugáliától 1975-ben elnyert függetlenség után kitört polgárháború kulcsfigurája 1979-ben került hatalomra. A 27 évig tartó öldöklés, másfél millió halálos áldozat és négymillió menekült árán moszkvai és kubai segítséggel egy évtizede győzött Dos Santos az újjáépítést is vezényelheti, ezúttal azonban amerikai, portugál, de főként kínai pénzügyi és befektetői érdeklődés mellett.

A marxista berendezkedésű országot piacgazdasággá alakította, és az olajkincs, valamint a külföldi tőke segítségével országa – Dél-Afrika és Nigéria után – a Szahara alatti térség harmadik legnagyobb gazdaságává vált. A taposóaknáktól megtisztított termőterületeken újra virágoznak a kávé- és gyapotültetvények, a réz-, vas- és aranybányákat helyrehozták és újranyitották. A növekedés 2002–2008 között évi átlagban 15 százalékos volt, és – a tavalyi megtorpanás után – az idén is 12 százalékos bővülést várnak. Szembeötlőek a változások a fővárosban, Luandában, egymás után húzzák fel a felhőkarcolókat, országszerte utakat, iskolákat építenek (HVG, 2012. június 16.). Jelképes értékű, hogy a válság sújtotta Portugáliát is segíti egykori gyarmata, amely a volt anyaország államkötvényeiből vásárolt.

A felszín alatt azonban komoly ellentmondások húzódnak meg. A főként a napi 1,9 millió hordós kőolajtermelésből származó óriási állami bevételeket egyenlőtlenül osztják el, a növekedésből a 18 milliós lakosság java része nem részesül. Az új és gazdag városrészek mellett a zsúfolt nyomornegyedekben korlátozott a víz- és áramellátás, és minden második angolai kevesebb mint napi 2 dollárból él. A munkanélküliség magas, és bár az egészségügyi ellátás javulása révén a gyermekhalandóság jelentősen csökkent, még mindig minden ötödik gyermek meghal 5 éves kora előtt.

Angola békéjére azonban nem csak a jövedelmi különbségek jelentenek veszélyt. A polgárháború után nem történt meg a múlt tisztázása. A győztes MPLA a saját igazát erőlteti a lakosságra, a mozgalom zászlaja és himnusza vált az ország szimbólumává. A hidegháborúban a Nyugat által támogatott, de a polgárháborút elvesztő Unita, a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt hiába próbált beleszólni az alkotmányozásba, még azt sem sikerült elérnie, hogy 2002-ben elhunyt vezérét, Jonas Savimbit hivatalosan újratemessék a szülővárosában. A kormány viszont milliókat költ az ország első, 1979-ben meghalt elnökének, a nemzeti hősnek kikiáltott Agostinho Netónak a mauzóleumára és múzeumára.

Az elégedetlenséget növeli, hogy az állam jelentős területét és a gazdaságot az MPLA felső vezetői és Dos Santos családjának tagjai ellenőrzik, és általános a korrupció. Tavaly év végén tüntetésre is sor került, fiatalok egy csoportja az elnök távozását követelte, aki egy hónap híján – Teodoro Obiang Nguema egyenlítői-guineai elnök után – Afrika második leghosszabb ideje hatalmon lévő vezetője. Az idén régi bakák az elmaradt zsoldjukért tiltakoztak.

Az elégedetlenség ilyen megnyilvánulása szokatlan Angolában, ahol alig maradt nyoma az ellenzéki sajtónak, az állami média vallásos érzületű vezetői pedig leginkább a békére szólítanak fel, és az ország stabilitását veszélyeztető bűntetteknek nevezik a tiltakozásokat. A Human Rigths Watch amerikai emberjogi szervezet szerint a kormány megfélemlíti a tüntetőket, letartóztatja a szervezőket.

A mostani választásra is árnyékot vetett, hogy az ellenzék szerint súlyos visszaélések történtek. A voksolásra jogosultak listáit nem tették közzé, vidéken pedig a rendőrök és a biztonsági erők állítólag azzal riogatták az embereket, hogy ha nem az MPLA-ra szavaznak, akkor az ország megint háborús káoszba süllyed. Az EU csak kevés megfigyelőt tudott küldeni, ezért nem is nagyon véleményezte a választást. Az Afrikai Unió viszont szabadnak, átláthatónak minősítette, de a dicséret akár annak is szólhatott, hogy a sikerpropagandát ügyesen építő Dos Santos tiszteletet vívott ki a térségben, így az idén két szervezetnek, a Dél-afrikai Fejlesztési Közösségnek (SADC) és a Portugál Nyelvű Országok Közösségének is a soros elnöke.

Az elégedetlenség felszínre jutása azt mutatja, hogy a kínai gazdasági-politikai modellt másoló Angola – több afrikai országgal egyetemben – bajba kerülhet. Dos Santos, vagy például az ugandai Yoweri Museveni, a ruandai Paul Kagame, a múlt hónapban meghalt etiópiai Meles Zenawi jelentős gazdasági sikereket ért el, bizonyos fokig javított az egészségügyi és oktatási helyzeten. A stabilitás és fejlődés, a belső konfliktusok elkerülése érdekében azonban ezek a vezetők elvárják polgáraiktól, hogy hallgassanak, lemondjanak a demokráciáról, vagy legalábbis a szabadabb légkörről. Csakhogy a fiatalabb nemzedék és az izmosodó középosztály zúgolódik, egyre kevésbé fogadja el ezt az alkut. keresztes imre