Előrelépés

„Látják, az SPD-ben minden úgy van, mint régen. A végén mindig Helmut Schmidtnek van igaza” – fejezte be rövid beszédét Sigmar Gabriel, a német szociáldemokraták elnöke, amikor bejelentette, hogy nem ő és nem a pódiumon mellette álló Frank-Walter Steinmeier frakcióvezető, hanem Peer Steinbrück lesz a jövőre esedékes Bundestag-választáson a párt kancellárjelöltje. Pedig a jelöltség joga elsősorban a pártelnököt illetné, ha ő nem vállalja, akkor bejelenthetné igényét a frakcióvezető vagy a párt valamelyik tartományi miniszterelnöke.

Steinbrück viszont ma csak egyszerű képviselő – igaz, van múltja. A nagykoalíció idején, 2005–2009 között a Merkel-kormány pénzügyminisztere volt, előtte Észak-Rajna–Vesztfália tartomány miniszterelnöke. Csakhogy amikor pártja 2009-ben minden idők legrosszabb eredményével mindössze 23 százalékot ért el a Bundestag-választáson, azt mondta, hogy befejezte, a ciklust még végigcsinálja képviselőként, de titulusra, rangra, funkcióra már nem tör.

Aztán lassanként mégis elkezdett „jelen lenni”. Előadásokat tartott, könyvet is írt – és sokat sakkozott Helmut Schmidt volt kancellárral (HVG, 2011. augusztus 6.). Aki aztán egy éve, az egyik televíziós vitaműsorban ilyesmit talált mondani: „Ez a Steinbrück úr, ez igen, benne van annyi hozzáértés, hogy kancellár lehessen!” Schmidt elsősorban Steinbrück pénzügyi, nemzetgazdasági ismereteire célzott, márpedig manapság egyre inkább ezek kerülnek a német belpolitika középpontjába is. A mára a nemzet bölcsévé nemesedett Schmidt ajánlása mellett valószínűleg ez utóbbi játszik szerepet abban, hogy az SPD – ahol hosszú ideig halogatták a döntést – végül nem várta ki a november végi kongresszust, s kirukkolt a jelölttel, akinek jövőre le kellene győznie Angela Merkelt.

Steinbrück habitusáról egy tíz évvel ezelőtti történet árulja el a legtöbbet. Kormányzati nyílt napot rendeztek Berlinben, az érdeklődők a minisztériumokban beszélgethettek politikusokkal, előadásokat hallgathattak meg. A pénzügyminisztériumban például a tartományi kormányok és a központi költségvetés kapcsolatáról. „Akkor most ön következik – fordult a moderátor egy kopaszodó, kissé korpulens, az ötvenes évei közepén járó férfihoz –, öt perce van.” „Micsoda?! – méltatlankodott az illető. – Negyedóráról volt szó, ennyire készültem, rövidebben nem lehet elmondani!” „Sajnálom, csak ennyi időnk van” – mentegetőzött a moderátor, mire a válasz: „Akkor el sem kezdem.” A vége az lett, hogy a felszólaló megkapta a negyedórát, s pontos képet rajzoló előadást kerekített. A fővárosban az idő tájt még jószerével ismeretlen Steinbrück – aki akkor a másfél száz német tartományi miniszter egyike volt – a központban is kőkeményen kikövetelte magának a jogait, így például az előre megállapodott időt.

Most is dupla vagy semmit játszik. Az első, amit leszögezett, hogy vagy kancellár lesz, vagy semmi. Ha a választási végeredmény azt hozná ki, hogy nagykoalíció köttessen – ezt ő mindenáron el akarja kerülni, célja a szocdemek és a zöldek 1998–2005 közti közös kormányzásának felújítása –, akkor nem áll be Merkel mögé másodiknak, nem lesz alkancellár.

Pedig az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek: a regnáló keresztény–liberális koalíció a szavazatok 43 százalékára, a szocdemek és a zöldek kettőse 42 százalékra számíthatna, s mivel a Baloldallal mindenki határozottan kizárja az együttműködést, a két nagy pártnak mégiscsak egymásra kellene fanyalodnia.

Hogy ne így legyen, Steinbrück Merkelétől markánsan eltérő programmal kíván indulni. Szerinte a kancellár – akinek a habitusát a négy év közös munka következtében elég jól ismeri – a piackonform demokrácia híve, annak rendeli alá intézkedéseit. Steinbrück szerint viszont nem a demokráciát kell a piachoz, hanem a piacot a demokráciához igazítani. Vagyis megregulázni a bankokat, kiszélesíteni a közteherviselést, elővenni olyan régi fogalmakat, mint közjó és igazságosság. Ezért a bankoknál szigorúan elkülönítené az üzleti, hitelezői tevékenységet és a befektetési üzletágat, szigorítaná a pénzpiacok működési feltételeit, az adózásban a személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsát a jelenlegi 42-ről 49 százalékra emelné, 30 százalékra vinné föl a forrásadót, mert helyteleníti, ha a tőkejövedelmek után kevesebbet kellene fizetni, mint az értékteremtő munkáért kapott fizetés után.

A szociáldemokrata szíveknek kedves célok ellenére sem biztos, hogy számíthat az SPD-vel szimpatizálók szavazatára. A realitásokat szépíteni semmiképp sem hajlandó Steinbrück ragaszkodik ugyanis a 67 éves nyugdíjkorhatárhoz (sok baloldali szeretné visszaállíttatni 65 évre), továbbra is azt hirdeti, hogy a Schröder-kormány idején bevezetett, Agenda 2010 néven elhíresült megszorítócsomag – ami elsősorban a munkanélküli- és szociális ellátásokat nyirbálta meg és kötötte keményebb feltételekhez – helyes és szükséges volt.

Hogy Steinbrücknek vannak esélyei, arra a legbiztosabb jel az ellenoldal felbolydulása. Jelöltségének bejelentése után azonnal kikezdték, hogy képviselői tevékenységét elhanyagolja, s méregdrága honoráriumokért (esetenként hétezer eurónál is többért) tart előadásokat, ráadásul sokszor éppen a megregulázni szándékozott bankok felkérésére. Ezt a támadást azzal verte vissza, hogy a legtöbbet kereső Bundestag-képviselők tízes listáján utána következő kilenc honatya egytől egyig a kormánykoalícióhoz tartozik, s az SPD által javasolt szigorítás eddig a parlamenti többség ellenállásán bukott meg.

WEYER BÉLA / BERLIN