Magánszámok

Kezd összeállni a közel-keleti béketárgyalások állítólag napokon belüli folytatásában közvetítő amerikai csapat, amely minden bizonnyal kemény küzdelemre számíthat. A társaságba olyan nehézsúlyú veteránok is bekerültek, mint Martin Indyk volt külügyminiszter-helyettes, kétszeres egykori tel-avivi nagykövet, akit az izraeliek és a palesztinok is tisztelnek. A vezető pedig maga a külügyminiszter, John Kerry, aki az utóbbi pár hónapban hatszor járt a térségben, és temérdek időt töltött telefonálgatással, hogy három év után rávegye az érintetteket: üljenek ismét tárgyalóasztalhoz.

Lapzártánkkor még hiányoztak azonban az asztal mellől a tárgyaló felek. Kerry a múlt pénteken Ammánban egyedül jelentette be, hogy áttörést ért el a párbeszéd beindítását illetően, de az izraeliek és a palesztinok is kifogásokkal álltak elő. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő közölte, a kabinet jóváhagyásáért folyamodik arról a palesztin kérésről, hogy a zsidó állam engedjen el többeket is a foglyai közül. Az izraeli kormány szélsőjobboldala viszont ehhez nem akar hozzájárulni, mondván, izraeliek vére is tapad a palesztin foglyok kezéhez.

Netanjahu környezetéből cáfolták, hogy egyetértés született volna a tárgyalások alapelvéről, az 1967-es határok helyreállításáról – legfeljebb kisebb területcserékkel. Márpedig a több évtizede, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyó békefolyamat 2010-ben azért szakadt meg, mert Mahmúd Abbász palesztin elnök követelte: Izrael szüntesse be a zsidó telepek vitatott építését Ciszjordániában. Izrael elutasítja, hogy bármiféle előfeltételhez kössék a párbeszédet.

Egyre inkább úgy fest, hogy a megállapodás, de már magának a tárgyalások folytatásának is a legfőbb akadálya a kolóniák kérdése. Az 1993-as oslói átmeneti egyezség szerint Ciszjordániát három közigazgatási területre osztották, és a terület 60 százaléka még ma is izraeli katonai és polgári irányítás alatt áll, ahonnan – az ENSZ és izraeli jogvédő szervezetek szerint – egyre jobban szorulnak ki a palesztinok. A nyugati part földjeinek jó kétharmadát államosították, és főként a telepeseknek és a Cionista Világszervezetnek osztották újra – derült ki nemrég egy izraeli katonatiszt bírósági vallomásából. A kolóniákat olyan úthálózattal kötötték össze Izraellel, amelyet a több mint kétmillió palesztin nem használhat, ezzel elvágták egymástól az általuk lakott területeket.

Néhány héttel ezelőtt még olyan hírek érkeztek, hogy Netanjahu csendben visszafogta a félmillió zsidó lakta több mint kétszáz – részben még izraeli engedéllyel sem rendelkező – telepen az építkezéseket, ám a napokban Kelet-Jeruzsálemben újabb házak építését jelezték. A nemzetközi jog szerint illegális kolóniák ügye egyre kényesebb, az Európai Bizottság a múlt héten tudatta is: a Ciszjordániában lévő izraeli intézmények a jövő év elejétől nem kaphatnak támogatást, ösztöndíjat uniós forrásból. A külügyminiszterek által tavaly decemberben egyhangúlag elfogadott döntést az izraeli kormány több minisztere is keményen bírálta. Attól félnek, hogy a lépés a „területek” teljes bojkottjához vezet, szankcionálva például az ott készült áruk uniós kereskedelmét is.

Nem csak a kolóniák és az immár közel ötmillió menekült visszatérésével, letelepítésével kapcsolatos palesztin követelések miatt kerül egyre nagyobb messzeségbe a rendezés a két nép, két állam elve alapján. Belpolitikai helyzete miatt sem Netanjahu, sem Abbász nem siet tárgyalni, és mintha mindkettőjük célja csak az elmaradt tárgyalás miatti felelősség elhárítása lenne.

Netanjahu – saját pártja, a Likud vártnál gyengébb választási szereplése miatt – márciusban csak jobboldali kormányt tudott felállítani, amelyben több frakció is a távozásával fenyegetőzik. Az ellenzék fő erejét adó Munkapárt jelezte ugyan, hogy a békefolyamat megmentése érdekében készen áll a kormány támogatására, de a tárgyalások folytatása a Likudot is megosztja. Netanjahu közölte, népszavazáson kell majd jóváhagyni bármiféle megállapodást, és bár a felmérések szerint a többség támogatna egy palesztin államot, a telepek felszámolását már nem.

Abbász ódzkodik egy újabb, eleve eredménytelen tárgyalási körtől is. Ráadásul hatalma igencsak meggyengült a világi Fatah népszerűtlensége miatt, kormányának ellenőrzése pedig ki sem terjed a Hamász iszlamista szervezet által irányított Gázai övezetre, amelyet Izrael 2005-ben egyoldalúan kiürített. A Fatah és a Hamász közti békéltetések rendre elvéreznek. Pedig az arab tavasz adhatott volna némi esélyt a palesztin egység megteremtésére, hiszen a szíriai polgárháború nyomán felerősített szunnita–síita ellentétek miatt a szunnita Hamász eltávolodott az Irán, Szíria és a libanoni síita Hezbollah alkotta tengelytől.

A 2011-es egyiptomi forradalom, illetve az iszlamisták hatalomra jutása kezdetben komoly támogatást jelentett a Hamásznak. De a Muszlim Testvériség gázai fiókszervezeteként 1987-ben létrehozott Hamász valójában nem kapott átütő segítséget a nemrég megbuktatott Mohamed Murszi iszlamista egyiptomi elnöktől. A Sínai-félszigeten elszabadultak a fegyveres csoportok, amelyek a Gázai övezetből is kaptak támogatást, így biztonsági okokból Murszi nem nyitotta meg a gázai–egyiptomi átkelőt Rafahnál. Sőt az utóbbi hetekben az egyiptomi hadsereg elkezdte berobbantani a csempészalagutakat, Murszi bukása után látványosan felgyorsítva. A feketekereskedelmen szedett vámok elmaradása eddig 230 millió dollár kárt okozott a Hamásznak, ami az 1,7 milliós övezet GDP-jének a tizede.

Úgy fest, hogy az arab tavasz viharaiban egyik fél sem érzi a megállapodás kényszerét. Izrael még az arab diktatúrák által támogatott és egységesebb Palesztin Hatósággal sem jutott dűlőre, most úgy érezheti, nincs kivel és nincs miért megállapodni. A palesztinok legfőbb patrónusai – Egyiptom és Szíria – magukkal vannak elfoglalva, jelenlegi gyenge pozíciójukból pedig a palesztinok aligha tudnának bármi érdemlegeset kicsikarni.

KERESZTES IMRE