Lépéskényszerek

Történetének egyik legsúlyosabb döntése elé néz Izrael, miután a nemzetközi közösség egyre komolyabb nyomást gyakorol rá, hogy megállapodjon a békéről a Palesztin Hatósággal. Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő a minap úgy vélte, hogy országa elvégezte a házi feladatot, és a palesztinokra hárította a felelősséget az egy helyben topogásért, a világ egy része azonban nem így gondolja. Az Izrael-ellenes nemzetközi bojkottmozgalom (BDS – Bojkott, Tőkekivonás, Szankciók) egyre nagyobb méreteket ölt. A kulturális, tudományos és gazdasági korlátozások eredetileg a megszállt Ciszjordániában termelt izraeli javak és intézmények ellen indultak, de mint Jair Lapid izraeli pénzügyminiszter elismerte, az országa elleni intézkedések kezdik elérni azt a pontot, ahol Dél-Afrika találta magát a világgal szemben az apartheid rendszerének kimúlása előtt.

Európai, sőt amerikai nyugdíjalapok vonulnak ki izraeli vállalatokból, bankokból, cégek függesztik fel az együttműködést izraeli partnereikkel. Lapid szerint csak a küszöbönálló európai bojkott bevezetése azonnal 10 ezer munkahely megszűnését és az EU-ba irányuló izraeli export – amely a teljes kivitel harmada – ötödének, közel 6 milliárd dollárnak az elvesztését jelentené. Egyes izraeli vélemények szerint a keleti kapcsolatok fejlődése pótolni tudja a nyugati kieséseket. Úgy tűnik, Netanjahu telepesbarát minisztereket is a sorai közt tudó kormánya is bizakodó, hiszen folytatja a kolóniák bővítését: az izraeli statisztikai hivatal adatai szerint tavaly Ciszjordániában több mint kétszer annyi új lakást kezdtek építeni, mint egy évvel korábban, ami az ezredforduló óta a leggyorsabb növekedés.

Barack Obama amerikai elnök és külügyminisztere – az utóbbi évben az ideje jó részét a közel-keleti konfliktussal töltő, ezen idő alatt a térségben majdnem tucatszor járt – John Kerry washingtoni politikusok részéről rég nem látott nyomást gyakorolnak Izraelre. Figyelmeztették a zsidó államot: fogy az idő, és ha nem lesz megegyezés, az USA nem fogja tudni megvédeni közel-keleti szövetségesét az európai, az arab vagy egyéb nemzetközi büntetőintézkedésekkel, főként a szankciókkal szemben. Obama még részletekbe is merült. Ha nem a két nép, két állam elve alapján oldódik meg a vita – fogalmazott –, akkor Izrael hogyan lesz egyszerre demokratikus és zsidó állam a megszállt Ciszjordánia palesztin lakosságával.

Netanjahu a múlt héten járt Washingtonban az amerikai elnöknél, Mahmúd Abbász palesztin elnök pedig a jövő héten látogat a Fehér Házba. Aztán Obama Szaúd-Arábiába veszi az irányt, ahol az amerikai–iráni tárgyalások és a szíriai válság mellett nyilvánvalóan szót ejt az 1948 óta tartó konfliktus lezárásáról is. Pontosabban azokról a még mindig titokban tartott amerikai elvekről, amelyek alapján a feleknek áprilisig keretegyezményt kellene kötniük a békemegállapodáshoz vezető tárgyalásokról.

Már a két állam jellegét tekintve is távol áll az izraeli és a palesztin álláspont. Netanjahu azt követeli, hogy a palesztinok zsidó államként ismerjék el Izraelt, hiszen a miniszterelnök szerint a jövendőbeli palesztin államalakulat arab lesz. Abbász – az Arab Liga támogatását élvezve – viszont elutasítja ezt, mert szerinte ezzel korlátoznák az izraeli állampolgársággal rendelkező, a lakosság mintegy ötödét számláló palesztinok jogait.

Obama nyomásgyakorlásának fokozódásában az is szerepet játszhatott, hogy a legbefolyásosabb amerikai zsidó lobbiszervezetet, az AIPAC-ot több vereség is érte az utóbbi időben, a legsúlyosabb az iráni kérdésben. Nem tudta ugyanis megakadályozni Washington és Teherán közeledését, és egyelőre az Irán elleni újabb szankciók is elakadtak a szenátusban. Talán ezt érezhette Netanjahu is, amikor múlt heti amerikai látogatásán az AIPAC gyűlésén mondott beszédében lelkesen szónokolt a békéről, miközben Obamának inkább az akadályokat ecsetelte. Az izraeli kormányfőnek persze számításba kell vennie, hogy előbb vagy utóbb a palesztinok elkeseredésükben lemondhatnak az önálló államról, és akkor Izrael „nyakán maradnak”. Ráadásul egyelőre az sem látszik, hogy ki lenne az erőszakot elutasító, veterán Abbász utódja, akivel adott esetben meg lehetne állapodni. De nemcsak Netanjahu tűnik finoman szólva is elutasítónak, a palesztin elnök például igen paprikásan távozott a Kerryvel Párizsban két hete tartott találkozóról az elé tárt alapelvek miatt.

Hírek szerint például a palesztinok által követelt Kelet-Jeruzsálem helyett az amerikai elképzelések alapján az északra lévő arab falu, Bét Hanina lenne a jövendőbeli államuk fővárosa. Kerry továbbá tíz ciszjordániai zsidó településfürt megtartását javasolta, amit Izrael területileg kompenzálna. Azt sem tudni, mi lesz a Jordán-völgy sorsa, egyes hírek szerint azt csak évekkel az esetleges békemegállapodás után kapná meg az egyébként jórészt demilitarizált palesztin állam, és az is kérdés, hogy nemzetközi – amerikai vagy NATO-beli – erők érkeznének-e a határ biztonságának szavatolására. Főként annak megakadályozására, hogy iszlamista vagy az al-Káidához kötődő csoportok szivárogjanak palesztin, majd izraeli területre.

A határok és a biztonság mellett kulcskérdés a palesztin menekültek sorsa, akiknek – az 1948-as és az 1967-es háborúk miatt otthonukból elmenekülteknek és leszármazottaiknak – a számát az ENSZ immár több mint ötmillióra teszi. A keretegyezmény várható elvei alapján mindkét fél lezártnak tekintené a konfliktust, azzal, hogy új követeléssel nem áll elő. Ha sikerül is megtalálni a közös nevezőt, újabb fogas kérdés, hogy ki fogja finanszírozni a békekötés következményeiből adódó, várhatóan csillagászati költségeket.

Hiszen dollármilliárdok kellenek az egyébként jelenleg nem egységes irányítás alatt álló palesztin területek – az iszlamista Hamász uralta Gázai övezet és az Abbász vezette Palesztin Hatóság által irányított Ciszjordánia – gazdasági talpra állításához. Ugyancsak milliárdokba kerülhet a felszámolásra ítélt ciszjordániai zsidó kolóniák népességének elköltöztetése. És milliárdokat emészt majd fel a palesztin menekültek kompenzálása – akik minden bizonnyal legfeljebb csak jelképes arányokban térhetnek vissza Izraelbe –, valamint az utóbbi évtizedekben az arab országokból távozott zsidók kárpótlása.

KERESZTES IMRE