Ha táncol a medve

Na most akkor szankcionáljuk az oroszokat, vagy üzletelünk velük? – tehette föl magának a kérdést több millió német tévénéző a minap, amikor azt látta a közszolgálati televízióban, hogy Joe Kaeser, a legnagyobb német ipari konszern, a Siemens igazgatósági elnöke Moszkvában gratulál Vlagyimir Putyin orosz államfőnek a Szocsiban „kiemelkedően megrendezett” téli olimpiáért, majd a két delegáció megkezdi tárgyalásait a további együttműködésről. S aki esetleg nem lehetett biztos abban, hogy jól hallott, annak Kaeser később egy interjúban is megismételte: a Siemens nem zavartatja magát holmi „rövid távú turbulenciáktól”. Nézeteit másnap visszaigazolva láthatta Helmut Schmidt korábbi szociáldemokrata kancellár szavaiban, aki az Oroszországgal szemben alkalmazandó gazdasági szankciókat egész egyszerűen „butaságnak” minősítette.

Aktív politikusoktól korántsem tapasztalhatott Oroszország ekkora megértést. A Siemens-delegáció moszkvai vendégszereplését kemény szavakkal bírálta Sigmar Gabriel szociáldemokrata alkancellár, gazdasági miniszter, aki szerint nem szabad azt a benyomást kelteni, hogy Európa áruba bocsátaná alapértékeit, többek között a határok sérthetetlenségét. Még egyértelműbben fogalmazott Norbert Röttgen, a parlament külügyi bizottságának kereszténydemokrata elnöke, mondván, amit Kaeser mondott és tett, az „kínos és felelőtlen”, és a jelek szerint nem értette meg a krími válság geopolitikai jelentőségét, amivel a német és európai érdekek ellenében cselekszik.

Nagykoalíciós egyetértés van ugyanis abban, hogy a Krím félszigetnek az Orosz Föderációhoz csatolását nem lehet szó nélkül hagyni. Sőt így gondolja az ellenzék is – a Baloldal párt kivételével, amelyik kifejezetten megértést tanúsít Putyin akciója iránt, olyannyira, hogy időnként a hivatalos moszkvai propagandát átvéve még Kijevben tobzódó szélsőjobboldaliakról, fasisztákról és antiszemitákról is beszél. A Putyin iránt megértéssel viseltetők – s ilyenekből van a parlamenten kívül is – legfőbb érve, hogy az orosz elnök akciója nem volt más, mint félelem a NATO további terjeszkedésétől, az ebből fakadó „elővágás”, megelőző védekezés.

Az erről szóló parlamenti vitában Gregor Gysi, a Baloldal frakcióvezetője felidézte a német újraegyesítés körülményeit, azt az ígéretet, amit akkor Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárnak tett a Nyugat nevében James Baker amerikai külügyminiszter, miszerint a NATO nem fog keleti irányba terjeszkedni. E nélkül az egyébként megszegett ígéret nélkül – érvelt Gysi – nem lett volna német egység, és „sem ön nem ülne itt, sem én” – fordult Angela Merkel kancellárhoz, felidézve, hogy NDK-s polgárként mindketten az újraegyesítésnek köszönhetik mostani pozíciójukat.

A NATO „önmegtartóztatásáról” szóló ígéret megszegését hozta elő a Putyinnal kifejezetten baráti viszonyt ápoló Gerhard Schröder volt kancellár is. Hozzátette, hogy bár ez az ígéret végül nem került be az írásos dokumentumok közé, az elhangzását azóta sem vonta kétségbe senki. Különben is – folytatta Schröder –, a Nyugat is vonult már be katonai erővel elvileg szuverén területekre, és sértette meg a nemzetközi jogot. A példák között említette Koszovót – amivel persze saját magát vádolta jogsértéssel, hiszen akkoriban ő volt Németország kormányfője. Schröder kiállása ugyanakkor érthető, Putyin nemcsak a barátja, hanem a kenyéradó gazdája is, hiszen nélküle aligha ülhetne az orosz, vagyis állami Gazprom-gázt közvetlenül Németországba szállító Északi-tengeri gázvezeték, a Nord Stream felügyelőbizottságának elnöki székében.

És ez a lényeg: a gáz, az energia – persze nem Schröder, hanem a német gazdaság szempontjából. A mégoly határozott és elítélő politikusi nyilatkozatok ellenére – a hét elején Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter egyenesen az ott élő német ajkúak megvédésére hivatkozó Hitler 1938-as Szudéta-vidéki akciójához hasonlította Putyin Krím-okkupációját – senki sem hunyhatja be a szemét afölött, hogy a német földgázszükséglet 40, a kőolajigény 35 százalékát orosz importból fedezik. Vagyis ha a konfliktus a két ország nyílt gazdasági konfrontációjához vezetne, Németországnak sürgősen más energiaforrások után kellene néznie. Igaz, a németek 40 milliárd eurós orosz eredetű importja – aminek döntő része a földgáz és a kőolaj – ellenértéke elengedhetetlenül fontos az Oroszországnak eladott gépek, nagyberendezések, technológiák, autók kifizetéséhez – csak a Volkswagen-csoport majdnem 200 ezer járművet szállít oda évente.

Az elavult orosz ipar korszerűsítése szinte elképzelhetetlen német műszaki közreműködés nélkül, jelenleg is hatezer német cég működik orosz földön. Ugyanakkor Németországban 300 ezer munkahely függ közvetve vagy közvetlenül az Oroszországba irányuló exporttól. A kérdés, ki bírná tovább, annál is inkább elméleti, mert eddig a jelek szerint egyik fél sem akar elmenni. Merkel biztosan nem – ezért is hangsúlyozta Stephen Harper kanadai miniszterelnökkel folytatott berlini tárgyalásai után, hogy reméli, a szankciók harmadik, gazdasági fokozatára már nem kerül sor. Igaz, azt is hozzátette a kanadai olajszállításokat kilátásba helyező, sőt azokat egyenesen szorgalmazó Harper jelenlétében, hogy Németországnak az egész energiapolitikáját újra kell gondolnia, hogy csökkentse függőségét az orosz importtól.

A krími konfliktus megértéséhez mindazonáltal érdemes egy 13 évvel ezelőtti eseményt, Putyin berlini hivatalos látogatását és a Bundestagban elmondott beszédét felidézni. Az akkor csak egy éve hivatalban lévő, s a jelcini zűrzavart, a botladozó orosz medvét megöröklő Putyin – miután illendően megköszönte, hogy először szólhat orosz államfő a német parlamentben – a biztonságpolitikáról, Oroszország és a NATO, Oroszország és az Európai Unió kapcsolatáról szólva a bizalom hiányáról, a koordináció akadozásáról beszélt. „Manapság nélkülünk hoznak döntéseket, utána pedig nyomatékosan felkérnek minket, hogy értsünk egyet.” Most ő hozott döntéseket anélkül, hogy megkérdezte volna egyetértenek-e vele.

WEYER BÉLA / BERLIN