A hazai pálya hátránya

Ilyen rövid idő alatt nem kapott ennyi bírálatot a 2005 óta tartó kancellársága idején Angela Merkel német kormányfő, a kereszténydemokrata párt (CDU) elnöke. Keményen kiosztotta őt a közszolgálati televízió kommentátora, kapott a koalíciós partner szociáldemokratáktól, s végül a német filozófia nagymestere, Jürgen Habermas a Frankfurter Allgemeine Zeitung napilapnak adott interjúban egyenesen azt vetette szemére, hogy „szíven szúrja” Európát, ha nem áll ki Jean-Claude Juncker volt luxemburgi kormányfő bizottsági elnöksége mellett. Hiszen a választást megelőzően éppen az Európai Néppárt – amelynek tagja Merkel CDU-ja is – ígérte meg ezt arra az esetre, ha neki jutna a legtöbb szavazat.

Ez megtörtént, ám Merkelnek legalább három oka volt a vonakodásra. Egyrészt az euroszkeptikus pártok általános előretörése, másrészt a 28 állam- és kormányfőből álló tanácsban tapasztalható ellenállás, elsősorban David Cameron brit kormányfő részéről. Harmadrészt a saját háza táján, Németországban megjelent és elsősorban a jobboldalról gyűjtött szavazatokkal máris EP-mandátumokat szerzett új párt, az Alternatíva Németországnak (AfD). Hogy aztán mindezek ellenére néhány nappal később a német katolikusok idei, 99. kongresszusán, Regensburgban elmondott beszédében a protestáns kormányfő mégis letette a garast Juncker mellett, abban nyilván közrejátszott az euroszkeptikusok németországi erősödésének részletesebb elemzése is.

Nem mintha az AfD hét képviselője túl sok vizet zavarhatna a 96 német, s pláne a 751 EP-s honatya és honanya között. De otthon, Németországban a Bernd Lucke közgazdászprofesszor vezette, alig több mint egyéves múltra visszatekintő új párt (HVG, 2013. június 1.) a politikai közélet jobboldalát rendezheti át. Az AfD a maga polgári, sőt értelmiségi jellegét aláhúzandó Lucke mögött – akinek professzori rangját soha nem felejtik el megemlíteni, holott a hamburgi egyetemről, ahol korábban tanszékvezető volt, szabadságolták – a lista második helyén Hans-Olaf Henkelt, a Német Gyáriparosok Szövetsége (BDI) korábbi elnökét indították. Henkel, a televíziós talkshow-k állandó sztármeghívottja meggyőzően tudja ecsetelni az EU túlszabályozottságát és az euró bevezetésének hátrányait. S ha ilyenkor valaki közbevetné, mint legutóbb a közszolgálati tv politikai csatornája, a Phoenix riportere, hogy de bocsánat, hát Németország azért csak profitált az euró bevezetéséből, akkor letorkolja, mondván, már a kérdésfeltevés elárulja a másik fél felkészületlenségét.

A ma már 18 ezer tagot számláló, s az EP-választásokon kétmillió szavazatot szerzett AfD programjának központi eleme továbbra is az euró, aminek megszüntetésétől, de legalábbis kétfelé osztásától remélné a megoldást. Például arra, hogy a „déli országok” – ezeken Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália értendő – ne az erős Németország pénzén szanálják gazdaságukat. Tehát vagy Berlin térjen vissza a márkához, vagy legyen északi és déli euróövezet, s az utóbbiba tartozók kapják vissza a lehetőséget valutájuk leértékeléséhez, de immár Németország nélkül. Hogy ez gazdaságpolitikailag mennyiben megvalósítható, arról nem ismertek a párt részletesebb elképzelései, ám a híveinek elegendő érv, hogy Lucke titulusa professzor, és hogy Henkel sikeres gyáriparos volt. Az már más kérdés, hogy Lucke közgazdászként soha nem foglalkozott pénzügy-politikai, monetáris kérdésekkel, s egész tudományos karrierjét a közgazdasági modelleknek és a gazdasági ciklusok elméletének szentelte.

A választókat persze nem is doktori disszertációkkal lehet megnyerni, hanem jól hangzó lózungokkal, illetve az érzelmek és tévképzetek követésével. Magyarán populizmussal – s ilyesmire gondolhatott a CDU bajor testvérpártja, a CSU is, amikor az EP-kampányban elkezdett az AfD-hez hasonló húrokat pengetni. Persze nem ment el az euróövezet elhagyásának ötletéig, de a „más pénzén élés” ostorozásával vagy a „ha mi fizetünk a külföldi autópályán, akkor a külföldiek is fizessenek itt” jelszavának felmelegítésével azért igyekezett kiszolgálni a néphangulatot. Pechjére, merthogy ez most kevesebb szavazatot hozott neki, mint a legutóbbi EP-választás: országos szinten 5,3 százalék a 2009-es 7,2-vel szemben. Vagyis nem érte meg. Régi mondás a német politikában, hogy az okos politikusnak figyelnie kell arra, amit a nép mond, de nem kell annak szája íze szerint beszélnie. Gerda Hasselfeldt, a CSU parlamenti csoportjának vezetője le is vonta a tanulságot, miszerint túl sokat szóltak az EU hibáiról és kevesebbet az előnyeiről.

Az AfD-t tehát első körben a témáinak lenyúlásával nem lehetett semlegesíteni, mint ahogy hibának bizonyult szélsőjobboldalikénti beállítása is. Az AfD populista, de nem náci, s a választási siker utáni első nyilatkozataiban is rögvest leszögezte, hogy az EP-ben sem kívánnak semmiféle szélsőséges erővel együttműködni, tehát sem Marine Le Pen francia Nemzeti Frontja, sem Nigel Farage Brit Függetlenségi Pártja nem kerülhet szóba. Lucke szívének a brit torykat is magába foglaló európai konzervatívok és reformisták (ECR) csoportja lenne a legkedvesebb.

Már csak azért is kihívás az AfD megjelenése a többi német pártnak, mert bármennyire is Európa a témája, célja elsősorban a térnyerés a német belpolitikában. Ennek első próbája lehet az augusztus-szeptemberi időszak, amikor három tartományban is parlamenti választások lesznek. De Lucke olyannyira 2017-re, a következő Bundestag-voksolásra gyúr, hogy már ki is jelentette: csak addig marad Brüsszelben, utána visszatér Berlinbe. Feltéve persze, hogy pártja bekerül a Bundestagba, vagyis sikerül a mostani hét százalékból legalább ötöt megtartania. Merthogy a Kalózpárt esete a példa a közelmúltból, hogy egy-egy politikai erő üstökösszerűen feltűnhet ugyan, és választáson átütő sikert is elérhet, ám felőrli a kezdeti lendületet a napi politizálás, meg persze a helyezkedés a posztokért. Az már most nyilvánvaló, hogy Lucke diadalittas kijelentése a választás estéjén, miszerint „új néppárt jelent meg” a német politikában, finoman szólva is túlzás, de a jobboldal pártjainak ajánlatos odafigyelniük az új vetélytársra.

WEYER BÉLA / BERLIN