A múltat végképp megtagadni

Politikatörténetet írhatnak lapzártánk utáni szavazásukon Németország Türingia tartományának parlamenti képviselői: ha csak egyetlen mandátumnyi többséggel is, de megválaszthatják az első olyan miniszterelnököt, akit a Baloldal párt jelölt a posztra. Kormány ekkora ellenszélben még nem várta hivatali idejének megkezdését. Még éppen csak aláírták az új kabinet megalakulásához szükséges koalíciós szerződést, amikor már azt olvashatták a polgárok, hogy a hatalom újdonsült gyakorlói az eddig sikert sikerre halmozó tartomány visszaesésének programját hirdették meg, kockára tesznek mindent, amit az utóbbi huszonöt évben alkotott az eddigi kormánypárt. Ami történetesen a jobboldali konzervatív kereszténydemokrata unió (CDU) volt, s aminek parlamenti frakcióvezetője még azt is kilátásba helyezte, hogy „az újak” majd Mao Ce-tung nagy menetelését utánozva masíroznak a türingiai erdőkből egyenesen a berlini kancelláriára. Ezek az újak ugyanis olyan hármas szövetséget alkotnak, amilyen eddig még nem működött a német politikai palettán. Az őszi tartományi választások után most a Baloldal párt, a szociáldemokraták (SPD) és a Zöldek alakíthatnak kormányt, ráadásul úgy, hogy a tartományi miniszterelnököt az NDK-s utódpártot magában foglaló Baloldal adja majd. Ilyenre eddig még tényleg nem volt példa.

Éppen az utódpárti jelleg volt az egyik kulcskérdés a 67 napig elhúzódó koalíciós tárgyalásokon. A két kisebb párt – elsősorban a Zöldek – csak úgy volt hajlandó belemenni az egyezségbe, ha a hármas szövetség legerősebb tagja, a Baloldal elhatárolódik az egykori NDK-tól. Nevezetesen, ha a koalíciós megállapodás preambulumába beleírják, hogy az NDK igazságtalan, elnyomó rendszer volt. Beírták. Nem mintha ettől bármi is megváltozna utólag, de a két kisebb koalíciós partnernek szüksége volt erre az elhatárolódásra. Egyrészt a kifelé irányuló kommunikációhoz, mármint hogy kivel álltak össze, másrészt meg a párton belül azon tagjaik előtt, akik a keletnémet állampárt uralkodása idején bármiféle sérelmet, hátrányt szenvedtek.

Így remélték elvenni az élét azoknak a támadásoknak, miszerint „lepaktáltak a kommunistákkal”. Ezt azonban a jelek szerint még így is megkapják – annak ellenére, hogy például a Baloldal párt miniszterelnök-jelöltje nemhogy az NDK-s állampártnak nem volt tagja, de még nem is ott élt. Az 58 éves Bodo Ramelow ugyanis az NSZK-ban nőtt fel, ott végzett kereskedelmi főiskolát, ott volt szakszervezeti vezető, s onnan költözött át 1990-ben keletre, hogy az újraegyesítés gyakorlati segítése keretében a kereskedelmi és banki dolgozók szakszervezetének türingiai elnöke legyen. Ezen az alapon az eddigi miniszterelnök, a CDU-s Christine Lieberknecht már inkább lenne támadható, hiszen ő az NDK-ban élt, s annak rendje és módja szerint tagja is volt az állampárt kommunista ifjúsági szervezetének, az FDJ-nek. Csakúgy, mint annak idején Angela Merkel mai kancellár és CDU-elnök, aki most nem tudta megállni, hogy ne ejtsen egy-két rosszalló szót a tervezett türingiai szövetségről, holott a berlini pártközpontok általában tartják magukat ahhoz az elvhez, hogy a tartományi koalíciókat az ottani pártszervezetek döntik el.

Csakhogy itt most többről van szó. Amennyiben a következő években sikeresen működik a Baloldal–SPD–Zöldek-trió, az „erfurti modell” még országos szinten is veszélyes lehet a CDU-ra. Legalábbis egyes elemzők szerint, akik arra hívják föl a figyelmet, hogy a szövetségi parlament alsóházában, a Bundestagban tulajdonképpen már ma is megvan ugyanennek a három pártnak a lehetősége a koalíciókötésre, s akkor vége lenne a CDU és Angela Merkel uralmának. Az SPD-nek, a Baloldalnak és a Zöldeknek (a Bundestagban ez az erősorrend hármójuk között) ugyanis több a képviselőjük, mint az uniópártoknak, s konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal bármikor megbuktathatnák Merkelt.

Hacsak nem lenne ott akadályként a Baloldal párt néhány, a mai német politikában szalonképtelen külpolitikai rögeszméje. A NATO- és Amerika-ellenesség, az EU elutasítása sok szempontból, s ráadásul a párt néhány Bundestag-képviselőjének látványos Izrael-ellenessége. Mivel pedig az észak-atlanti szövetséghez tartozás, vagy éppen a felelősségvállalás Izrael állam létéért Konrad Adenauer óta mind a konzervatív, mind a baloldali kormányok külpolitikai alapvetése, országos szinten a Baloldal nem rúghat labdába. Legalábbis mindaddig, míg ezeket a nézeteit le nem veti, az ilyesmit hangoztató képviselőitől meg nem szabadul. De ahogy most hajlandó volt a párt beismerni az NDK elnyomó jellegét, végül is más kérdésben is „fejlődhet”.

Türingiának persze nincs önálló külpolitikája, a kísérleti koalíció más területeken mutathatja meg, mit tud. Látványos változást akar a családtámogatásban: az eddigi, konzervatív vezetésű kormány inkább az anyák otthon maradását ösztönözte a „nevelési segély” folyósításával, az újak az óvoda első évének teljes ingyenességével akarnak lehetőséget nyújtani a nőknek a visszatéréshez a munka világába. A baloldali koalíció szerint eddig elhanyagolt oktatás javítására több pénzt kapnak majd az úgynevezett szabad (alapítványi) iskolák, évente ötszáz új tanárt akarnak munkába állítani. Ugyanakkor munkanélkülivé tennék a belföldi titkosszolgálat, az alkotmányvédelem jó néhány ügynökét (eredetileg az egész intézmény megszüntetését szerették volna), mondván, azok amúgy is teljesen eredménytelennek bizonyultak a hírhedt neonáci sorozatgyilkosságok idején (HVG, 2014. július 5.), sőt még hátráltatták is az események felderítését.

A láthatóan kis lépések tehát aligha hozzák vissza a szocializmust, a Baloldal pártnak viszont megadatik a lehetőség, hogy 25 évvel a falbontás után tényleg maga mögött hagyja az NDK-s múltat. Feltéve, ha az egyetlen mandátumnyi többség elegendő lesz a megválasztáshoz és utána a kormányzáshoz. A harc mindenesetre az utolsó pillanatig folyik: a jobboldal a szavazást megelőző napokban azzal támadta Ramelowot, hogy a Rosa Luxemburg Aalapítvány székházának építésére létrejött társaságban néhány hónapra úgy vállalt tisztséget (egyébként társadalmi munkában), hogy abban a cégben egy volt Stasi-tiszt is dolgozott.

WEYER BÉLA / BERLIN