Jobbra lát

Izrael jövője forog kockán – ütött meg drámai hangnemet nemcsak az izraeli baloldali sajtó, de a mértékadó nemzetközi média is, miután felbomlott a jeruzsálemi kormánykoalíció. A parlament hétfőn feloszlatta önmagát, és a választást március 17-ére írta ki. Benjamin Netanjahu harmadik kormánya alig húsz hónapot bírt ki, így Izrael 66 éves történetében az egyik legrövidebb ideig volt hivatalban. Tavalyi létrejötte óta a kabinet bukása kódolva volt, amit szakértők azzal magyaráznak, hogy a jobboldali Likud párttömörülést vezető Netanjahu nem épp a neki tetsző szövetségesekkel, hanem centrista politikai erőkkel volt kénytelen összeállni.

A miniszterelnök olvasatában az történt, hogy Jair Lapid pénzügyminiszter és Cipi Livni igazságügyi miniszter – a világi Jes Atid (Van jövő), illetve a liberális Hatnuah (Mozgalom) vezetője – folyamatosan támadta őt többek között a ciszjordániai telepesítés folytatása, a palesztinokkal folyó tárgyalások áprilisi befagyasztása és az ezekből fakadó nemzetközi bírálatok miatt. Netanjahunak állítólag elege lett az állandó civakodásokból, a belülről jövő támadásokból, és sokkal jobban kezelhető kormányt akar kovácsolni természetes szövetségeseivel, azaz jobboldali partnereivel és a mostani kabinetből kimaradt ultraortodox pártokkal.

Netanjahu most látta elérkezettnek az időt, hogy kirúgja a két centrista politikust – Lapid nem szüntette be az USA-hoz fűződő kapcsolatok megromlásának felhánytorgatását, Livni pedig a kormánytiltás ellenére találkozott Mahmúd Abbász palesztin elnökkel. A miniszterelnök nyilván azt is mérlegelte, hogy népszerűségi mutatói újabb választási győzelmet hozhatnak neki. Netanjahu elsőre nem is kért mást a választóktól, mint egyértelmű támogatást, hogy stabil kormányt alakíthasson. Csakhogy a jelenlegi felmérések alapján hiába nyerne most a Likud, Netanjahu nyári gázai háború alatt mért népszerűsége sokat zuhant. Ráadásul egy másik közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 60 százaléka nem őt látná szívesen egy Likud vezette koalíció élén. A következő választás így minden bizonnyal a személyéről szóló referendumként is felfogható, ami akár az izraeli kormányfői székben eddig a második leghosszabb időt eltöltő Netanjahu politikai karrierjébe kerülhet.

Az utóbbi hetekben már érezhető volt, hogy a miniszterelnök keresi a közös pontokat a szélsőjobbal és az ultraortodox pártokkal. A palesztinokkal szemben egyre keményebb álláspontot foglalt el, visszatért például az izraeli hadsereg által sem kedvelt gyakorlathoz, hogy a palesztin támadók otthonait lerombolják. Áterőltette a kabineten azt a törvénytervezetet, amely Izraelt zsidó nemzetállamnak titulálná, figyelmen kívül hagyva a 8 milliós lakosság ötödét számláló arab kisebbség jogait – ezt a lépést Lapid és Livni is kritizálta. Az esetleges új jobboldali kormánytól aligha várható, hogy újra folytatná a tárgyalásokat a palesztinokkal. Márpedig a július–augusztusi gázai háború óta csak tovább feszült a helyzet, különösen a jeruzsálemi óváros vallási helyeinek ellenőrzése körül.

Netanjahu udvarolni kezdett az ultraortodox pártoknak, amelyek számos korábbi jobb- és baloldali kormányban a mérleg nyelvét játszották. A mostaniból azért maradtak ki, mert Lapid, illetve a Naftali Bennett vezette szélsőjobboldali Zsidó Otthon párt együtt azt a feltételt támasztotta, hogy szüntessék meg az idejük nagy részét vallási tanulmányokkal töltő ultraortodoxok (haredik) katonai szolgálat alóli mentességét, és jelentősen csökkentsék az ultraortodox családok állami támogatását. Bennett már nem köti magát Lapidhoz, és úgy fest, Netanjahu stabil partnere lehet a következő kormányban.

Netanjahu máris közölte, nem kívánja büntetőjogi következményekkel sújtani a katonai szolgálatot megtagadó harediket, és ki tudja, hogy 2017-ben, a tervezett időpontban valóban megkezdődik-e a besorozásuk. Az is kérdéses, hogy elindul-e az ultraortodoxok szintén 2017-től tervezett oktatási reformja, amelynek keretében kötelező lenne számukra az angol, a matematika és egyéb tudományos tantárgy.

Az izraeli társadalom jó része a katonai és a gazdasági terhek egyenlőbb elosztása végett várná a változásokat. Közgazdászok szerint még többről van szó, hiszen a munkaképes haredi férfiak 52 százaléka munkanélküli, és Izrael gazdaságára egyre komolyabb terhet ró a lakosság átlagánál gyorsabban növekvő ultraortodox családok eltartása. A koalíció felbomlásával egyébként az egész vallási reform elbukott, így a polgári esküvő bevezetése – jelenleg a rabbinátusok adják össze a párokat – vagy a nők és férfiak, illetve a judaizmus különféle irányzatainak vallási egyenlősége is.

A kormányfő kurzusváltási szándékának esélyei azonban korántsem biztosak. A Likudon belül például a párt üdvöskéjének tartott Gideon Szár volt oktatási miniszter aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy kihívhassa Netanjahut a pártvezetésért. Azt is rebesgetik, hogy Mose Kahlon volt távközlési miniszter kilép a Likudból, és saját pártot alapít, egyetlen kérdésre, a magas megélhetési költségekre fókuszálva. A parlament – baloldalhoz sorolt – három arab pártja valamiféle egyesülésről beszél, hogy szavazásra buzdítsa az alapvetően nem túl aktív palesztin választókat. És állítólag közel a megállapodás, hogy Livni pártja, valamint a Likudból régebben kivált Kadima közös listán induljon az egykor szebb napokat látott Munkapárttal.

A kormány összeomlása a gazdaságnak sem kedvez, a befektetők kivárhatnak, ami tovább sújthatja a gázai háború és a turizmus visszaesése miatt amúgy is lelassult növekedést. A piacbarát Netanjahu közel kétévi kormányzása alatt az ígéretek ellenére elmaradt a befektetések támogatása, a gazdaságot fojtó kartellek megtörése, és az életszínvonal javítása. Utóbbin Lapid azzal próbált segíteni, hogy az első lakást vásárló fiatalokat mentesítette volna a forgalmi adó alól, amit a kormányfő megint csak elutasított. A sokak szerint a politikába belefáradt, 65 éves Netanjahu sikere tehát sok tényezőtől függ, de mint az egyik szakértő fogalmazott, az izraeli politikában a választásig hátralévő három hónap annyi, mint máshol 30 év.

KERESZTES IMRE