Hárító tartományok

Talán még mindig a védelmi tárca vezetőjével próbálna egyezkedni az osztrák belügyminiszter üres kaszárnyák megvásárlásáról, és a Vöröskereszttel alkudozna sátrak felveréséről, ha nem gyorsult volna fel az Ausztriába irányuló menekültáradat. December elejéig 29 441 menedéket kereső külföldit tartott nyilván az osztrák belügyminisztérium, hétezerrel többet, mint az év elején, így az év végére a menekültek száma várhatóan meghaladja a 30 ezer főt. Az immár heti ezer határátlépő – a főleg Szíriából, Irakból özönlő tömeg – keményebb lépésre késztette a három éve a belügyi tárca élén álló Johanna Mikl-Leitnert. Január végéig adott határidőt a kilenc osztrák tartomány elöljáróinak, hogy tartsák be a menekültek felvételére vonatkozó, 2012-ben megállapított, de általuk módszeresen semmibe vett kvótát, s ne hagyják, hogy Bécs csaknem egyedül viselje a gondozás terheit. A tartományi főnökök klagenfurti konferenciájukon igent mondtak a miniszteri ultimátumra, bár bólogattak ők már korábban is.

Hogy az egyes tartományoknak hány emberről kell gondoskodniuk, azt a települések lélekszáma alapján határozták meg, minden 266 lakosra számolva egy menekültet. A bécsi tartomány az előírt keretét 130 százalékra teljesíti, Alsó-Ausztria 101 százalékra, Burgenland, Salzburg és Stájerország 97, illetve 98-98 százalékra, a többiek 85–88 százalék között. Az utolsó helyen, 85 százalék körüli értékkel, azaz 1097 befogadott menekülttel Vorarlberg kullog. Alsó-Ausztria, a legnagyobb osztrák tartomány azért tud 5662 embert elhelyezni, mert nála működik a legnagyobb osztrák felvevőtábor, Traiskirchen (erről lásd Régi ismerős című írásunkat).

Az elsősorban a tartományok ellenkezése miatt decemberre már 1700 fő befogadására kényszerült, amúgy 400 ember elhelyezésére alkalmas tábort felügyelő polgármester, Andreas Babler a belügyminiszter nyomdokain haladva bejelentette: ha január végéig nem változik a helyzet, akkor a legnagyobb osztrák menekültközpontot bezárják. A szociális körülmények katasztrofálisak ugyanis a táborban, a zsúfoltság elviselhetetlen, s a település lakosságának is elege van a felfordulásból. Bablert erősíti, hogy maga mögött tudhatja a tartomány miniszterelnökének, a kormányzó néppárt legbefolyásosabb emberének a támogatását. Erwin Pröll – akinek a belügyminiszter is köszönheti a pozícióját – már a nyár végén jelezte, hogy Traiskirchenre nem enged több terhet rakni.

Mikl-Leitner 6-8 felvevőtábort hozna létre Ausztriában, Burgenland Béccsel működne együtt, a stájerek Karintiával szövetkeznének. Ezek a központok országos felügyelet alá tartoznának, a finanszírozást is a szövetségi állam vállalná. A tolmáccsal, orvossal, migrációs szakemberekkel ellátott centrumok között oszlana meg a ma Traiskirchenben és a nála jóval kisebb kapacitású Thalhalmban végzett válogatás, amely nem heteket, hónapokat, hanem legfeljebb 48 órát venne igénybe. Ez idő alatt eldöntenék az illetékesek, ki jogosult arra, hogy az országban maradjon, legalábbis addig, amíg a személye legalizálására vonatkozó több hónapos vizsgálat le nem zajlik. Akire a hatóság igent mondott, azt valamelyik tartomány helyezné el, akire nem, tehát rövid idő alatt el kell hagynia Ausztriát, annak az útja majd a két jelenlegi felvevőtáboron keresztül vezet kifelé. Akár haza, akár úgynevezett harmadik, biztonságosnak nevezett országba.

Január végére a belügy tervei szerint üzemelni kezdenek a centrumok, s kialakulnak a tartományi kvótás férőhelyek. Ez utóbbiak költségeit 60 százalékban a szövetségi állam állja, 40 százalék jut a tartomány költségvetésére. Michael Häupl, Bécs polgármestere felvetette, hogy szankcionálják az előírt felvételi keretet nem teljesítőket, terheljék rájuk százszázalékosan a gondozás költségeit. A belügyminiszternek tetszik a javaslat, a tartományi vezetőknek azonban egyelőre nem.

A legalizálásra váró menekültek eltartását egyébként napi 19 euróban szabják meg, további 2,5 eurót számítanak fel egészségügyi biztosításukra. Régi követelésüket, hogy munkát vállalhassanak, s így a költségeiket maguk fizethessék, a munkaügyi miniszter egyelőre határozottan elutasítja, az országban növekvő munkanélküliségi rátára hivatkozva. A hatóságok előnyben részesítik azokat a szállásokat, hoteleket, panziókat, elhagyott lakóépületeket, ahol több embert tudnak elhelyezni. Túl sok a magányos férfi, a nyelvtanítás is könnyebben megy csoportosan, nem is szólva a könnyebb ellenőrizhetőségről – hangzanak az érvek. S bár állítólag sok olyan osztrák család van, amely magához venne menekültet, nekik nem havi körülbelül 600, hanem csak 320 euró jár szolgálataikért.

Az osztrákok között, főleg az elrettentő képanyagok, realista hírábrázolások hatására, növekszik a segítőkészség. Az állam igyekszik hangoztatni, hogy döntően háborús menekültekről van szó, akik, ha a helyzet rendeződik, el fogják hagyni Ausztriát. Nem kevesen ellenzik ugyanakkor a menekülők befogadását, heccelik ellenük a lakosságot, és erőszakos akcióktól sem riadnak vissza. Az idegenekkel szemben érvelő szabadságpárt egyenesen követeli, hogy az osztrák határokat újra erősítsék meg katonai alakulatokkal, s állandó járőrszolgálatot működtessenek az országba vezető csempészútvonalakon.

„2003-ban 40 ezer menekülő idegen érkezett Ausztriába, mégsem volt Traiskirchen annyira túlzsúfolva, mint ma” – panaszkodik a helyi polgármester. Mikl-Leitner – akit népes szakértői csoport segít, de a kancellár és helyettese mintha magára hagyta volna – a fenyegetés és a meggyőzés módszereit váltogatja a lakosság megpuhítására, nagylelkűségének felébresztésére. „Ausztria gazdag, humánus ország” – hangoztatja a miniszter, emlékeztetve a korábbi évtizedek dicsőségére. De arányosabb teherviselést is sürget az EU országai között, igazságtalannak mondva, hogy a menekülők 90 százalékát összesen tíz ország fogadja be.

FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS