Törékeny alkat Janet Yellen, aki imád az elméleti közgazdaságtanban elmerülni, s nem rajong a sajtóértekezletekért. Pedig az USA jegybankjának szerepét betöltő Fed elnökeként rendszeresen találkoznia kell az újságírókkal, akik a következő hónapokban – világszerte az elemzőkkel, befektetőkkel, gazdaságpolitikusokkal együtt – minden egyes szavát mérlegelik, azt találgatva, mikor lesz vége az olcsó pénz hat éve kezdődött korszakának. A Fed 2008 decemberében szállította le gyakorlatilag zéróra az irányadó kamatlábat, majd hatalmas összegű eszközvásárlási programba kezdett, amelyet 2014 novemberében zárt le (HVG, 2014. november 8.).
Általános vélemény szerint már nem az a kérdés, hogy a Fed – 2006 után először – emel-e kamatlábat, hanem hogy mikor és hányszor teszi meg. Az első, várhatóan 0,25 százalékpontos emelésre 2015 közepén számítanak, amit az év végéig akár 2-3 hasonló lépés is követhet. Mindez persze attól is függ, miként teljesít az amerikai gazdaság, és a jelek arra utalnak, hogy kevés dolog áll az óvatos monetáris szigorítás útjában. Az USA GDP-je 2014 harmadik negyedévében éves szinten 5 százalékkal nőtt, és az év egészére – az első három hónap rossz teljesítményével korrigálva – 2,5 százalékos gyarapodást valószínűsítenek, továbbá azt, hogy az ütem 2015-ben gyorsul. A foglalkoztatási és a munkanélküliségi adatok pedig azt mutatják, hogy az amerikai gazdaság egy évtizede a legjobb formájában van, és kilábalt a 2008-ban kezdődött globális válságból.
Akik óvatosságra intenek, azok az inflációra, pontosabban annak csaknem teljes hiányára mutogatnak, hiszen novemberben az USA-ban 0,3 százalékkal csökkentek az árak. A defláció veszélye visszavetheti – a szintén ugyanezzel szembenéző eurózónában pedig megfojthatja – a gazdasági növekedést, és ehhez nem illik jól a monetáris szigorítás. A jelenséget csak fölerősítette a némiképp váratlan, és a 2015-ös világgazdasági kilátásokat alapvetően meghatározó folyamat, a nyersolaj árfolyamának egyre gyorsuló zuhanása. A Brent minőségű olaj hordónkénti (159 liter) ára 2014 közepén még 115 dollár fölött is járt, és az év végére fölerősödött szabadesésben már a 60 dolláros szint alá is bezuhant. Első látásra ennek örülni kellene, hiszen világszerte kevesebb pénzért lehet tankolni, így a fejlett ipari országokban a gazdasági növekedés hajtóerejének kétharmadát adó lakossági fogyasztás emelkedhet, és az olcsóbbá váló energiahordozó élénkítheti a konjunktúrát. A valóság azonban nem ennyire tankönyvízű, s a hatások sem csak pozitívak.
Az olaj árzuhanása nemcsak a gazdasági folyamatokat bolondíthatja meg – például a deflációs veszélyek fokozásával, miközben a világ jegybankjai éppen az egészségesnek tartott 2 százalékos ütemre próbálják felpörgetni az inflációt –, geopolitikai átrendeződést is elindíthat. A világ jelenleg legnagyobb olajtermelője, Oroszország a sokakat az 1998-as összeomlásra emlékeztető válsággal fizet egyoldalú energiaexport-függőségéért, és áttételesen az ukrajnai beavatkozásért, valamint a Krím félsziget annektálásáért. Moszkvában vannak, akik összeesküvés-elméleteket gyártva azt sejtetik, hogy az USA és hű szövetségese, Szaúd-Arábia éppúgy térdre akarja kényszeríteni őket az olajár leszorításával, mint tették ezt az 1980-as évek végén a Szovjetunióval.
A geopolitikai sakkjátszma azonban ennél bonyolultabb. Szaúd-Arábia az utóbbi két alkalommal magára maradt, amikor a túl magasra szaladt olajár visszafogása érdekében növelte, majd a mélyre zuhant árfolyam feltornászásához csökkentette a kitermelését. A világpiaci súlyából az utóbbi hónapokban sokat vesztő Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) többi tagja egyik alkalommal sem követte a példáját. Szaúd-Arábia most állhat bosszút, mert a többieknél olcsóbban hozza a felszínre olaját, és 740 milliárd dolláros valutatartalékával tovább bírja, mint társai, akiket most azzal riogat, hogy tőle akár 20 dollárba is kerülhet egyhordónyi nyersanyag. A szunnita sivatagi királyság legszívesebben térségbeli ellenlábasát, a síita Iránt leckézteti meg az olajfegyverrel, mert Teherán a becslések szerint napi egymilliárd dollár bevételt veszít az olcsó olaj miatt.
Vannak, akik úgy vélik, a sakkjátszmában Szaúd-Arábia és az USA is szembekerült egymással, mert az előbbi piaci befolyását veszélyezteti az amerikai palaolaj-forradalom. Az USA ugyanis a 2008-as napi 4,7 millióról 8,9 millió hordóra növelte a felhozatalát, ám a kitermelés egy része 60 dolláros árfolyam alatt már nem rentábilis, aminek piacgazdasági körülmények között gyors hatása lehet. A változást mindenesetre jelzi, hogy a teljesítménykülönbözet önmagában a második helyre sorolná OPEC-tagként az USA-t, amely a palarétegből kinyert földgázból és olajból valódi szénhidrogén-nagyhatalommá válhat – különösen, ha feloldja az olajexportra az 1970-es években kimondott kiviteli tilalmát.
Az olcsó fekete arany nagy károkat okozhat a közel-keleti kitermelőknek, és káoszba taszíthatja a recsegő-ropogó bolívari szocializmusát olajbevételeiből finanszírozó Venezuelát, jól jöhet viszont néhány nagy importőrnek, különösen a recesszió visszatértét újabb költségvetési injekcióval megakadályozni igyekvő Japánnak, valamint Kínának. Mindkettejük esetében érvényesülhet a klasszikus konjunktúraélénkítő hatás, ami főleg Pekingnek segíthet, amely a gazdaságot az 1978-ban indult reformok korszakában korábban megszokott két számjegyű helyett a 7–7,5 százalékra szelídült növekedéshez igyekszik igazítani.
Az EU-ban viszont legfeljebb az autósok örülnek az olajár zuhanásának, a gazdaságpolitikusok inkább a deflációs következményektől tartanak. Az eurózóna kiábrándító növekedési adatait látva ezért elemzők elképzelhetőnek tartják, hogy az eddig leginkább verbális offenzívát folytató Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke a kormányzótanács január 22-ei ülésén eléri, hogy elinduljon az amerikai, brit és japán mintát, ha méretében egyelőre nem is, de szándékában követő eszközvásárlási program. Ehhez persze a bankóprés beindítását a weimari köztársaság hiperinflációs időszakára emlékezve történelmi okokból is ellenző Bundesbank ellenállásának legyőzése mellett egy súlyos gazdasági és politikai dilemmát is meg kell oldania. Az amerikai, a brit és a japán jegybank ugyanis a pénzteremtés során megbízható államkötvényt vásárolt homogén gazdasági térben.
Az EKB működési területe, az eurózóna viszont Litvánia csatlakozásával 19 EU-tagállamot foglal magában, melyek érdekei nem esnek egybe, és államkötvényeik megítélése is nagyban különbözik, miközben összeköti őket a közös valuta. Márpedig a mintakövető és prudens eszközvásárlási program azt követelné, hogy az EKB a legmegbízhatóbb állampapírt vegye – ez az eurózónában a hitelminősítők által egyedüliként tripla A kategóriába sorolt német államkötvény –, ám ezzel az akció nem érné el a célját. Ahhoz francia, olasz, spanyol vagy görög kötvényt kellene vásárolni, amivel viszont az EKB túlzott kockázatot venne a nyakába, és nem csak a Bundesbank elnöke, Jens Weidmann szerint.
NAGY GÁBOR
