Megtette az újabb lépést az amerikai elnöki szék felé Hillary Clinton, aki 2016-ban is kísérletet tesz arra, hogy Amerika első női elnöke legyen. Ebbéli igyekezete 2008-ban egyszer már elbukott, akkor ugyanis Barack Obama legyőzte a demokrata elnökjelöltségi versenyben, így végül az első nő helyett, az első fekete elnököt ünnepelhették hívei a Fehér Házban. Most viszont nincsenek a pártján belül nagy riválisai, a demokraták között 80 százalékos népszerűségnek örvend, de még a republikánusok között is 51 százalék látja úgy, hogy esélyes a végső győzelemre, amennyiben ő lesz a végső párbaj egyik résztvevője.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ő lesz. A pártjában az elnökségre talán szintén pályázó nőként emlegetett Elisabeth Warren például a maga 18 százalékos népszerűségi rátával eléggé el van maradva Hillarytől, és már jelezte is, hogy nem kíván Clinton vetélytársa lenni. De más nagyágyú sem jelentkezett be egyelőre. Sőt, e pillanatig a már hivatalos republikánus indulók közül sem emelkedik ki senki, igaz, az ottani erős emberek (Jeb Bush, Mike Huckabee, Scott Walker) még kivárnak.

Elhivatott, kissé nagyképű

Hillary Rodham Clinton elhivatottságát, eltökéltségét senki nem vitatja, bizonyította ő ambícióit már akkor is, amikor még "csak First Lady" volt. Nem véletlenül tartják az amerikai történelem egyik legbefolyásosabb elnökfeleségének, elég arra gondolni, hogy ő dolgozta ki a Clinton-féle egészségügyi reformot, ami annyira hasonlított az ObamaCare-hez, s amelyet annyit támadtak minden oldalról (az egészségügyi biztosítótársaságoktól a gyógyszergyárakig), hogy végül alig egy évvel megfogalmazása után, 1994-re meg is bukott. Igaz, a bukásban egyes elemzők – például Peter Preston, aki Karl Bernstein Hillary-életrajzáról írt a The Guardianban – éppenséggel Hillary rugalmatlan, csökönyös, megalkuvást nem ismerő természetét is ludasnak látják. Mint egyikük fogalmazott: túlságosan is dübörgött a reformdüh.

Hillary Clinton egy washingtoni beszéde előtt a Világbank épületében

AFP / Brendan Smialowski

Az ambíció, ügyszeretet gyakori mellékhatása, a nagyképűség sem kerülte el Hillaryt. Naomi Wolf, személyes ismerőse és másik életrajzi kötetének bírálója idézi fel, hogy amikor először találkozott Hillaryval az első, Bill-féle elnöki kampány idején, látta, amint biztosította az ország legbefolyásosabb, egy terembe terelt női közéleti személyiségeit, hogy ha a férjét választják, "kettőt kapnak egyben". A vidéki, senki által nem ismert ügyvédnő biztosította tehát az ország krémjét, hogy általa beteljesedik az ország feminista vágyálma. A szintén nem túl kis egóval rendelkező vendégek (vezérigazgatók, agytrösztöket vezető személyek, egyetemi igazgatók) vérig sértve érezték magukat, hogy egy First Lady-aspiráns ennyire lekezelően bánik velük.

Hillary amúgy előszeretettel képviseli a kisebbségek érdekeit – First Ladyként emlékezetes volt például Pekingben tartott beszéde: 1995 szeptemberében a nők negyedik világkonferenciáján kiállt a női jogokért, s úgy fogalmazott, legyenek ezek egyek az emberi jogokkal. Ugyanígy kiállt a nők tálibok általi jogfosztása ellen, és helyeselte emiatt (is) az Egyesült Államok afgán hadműveleteit. Ő volt az, aki többször áttörte az üvegplafont, s lett például az első nő, aki miután az elnök feleségeként részt vett az amerikai politikai életben, New York szenátori posztját is elnyerte.

Üvegplafon vagy kifogás?

Ám egyes kritikusai szerint vissza is él a kisebbségi-jogvédő retorikával – amikor elbukik, olyankor szerint mindig az üvegplafon, az előítéletek a hibásak, sohasem ő. Naomi Wolf meg is jegyezte: míg Hillary a hibái és kudarcai palástolására játszotta ki a női jogi kártyát, Obama konstruktívabb volt, rendre egy pozitív énkép és egy más, újfajta közösségi tudat megteremtésére vette elő a faji témát.

Agyban konzervatív, szívében liberális – jellemzi magát Hillary, és ez a pragmatizmus jellemezte külügyminiszterként is. Az első Obama-kormány tagjaként új alapokra kívánta fektetni az amerikai-orosz kapcsolatokat, azóta azonban odáig jutott, hogy Putyint Hitlerhez hasonlította, és megjósolta, az orosz elnök arra készül-készült, hogy átírja a II. világháborús határokat.

A külügyminiszteri pragmatizmus és az utóbbi időkben tapasztalt kemény ítéletei között feszülő ellentmondást egy olyan valaki segített feloldani a hvg.hu-nak, aki maga is tárgyalt Clintonnal. Balázs Péter volt külügyminiszter és EU-biztos úgy látja, kormánytagként Clinton nem egyszemélyi külpolitikát folytatott, hanem az Obama-kormány ambiciózus lépéseit hajtotta végre. Márpedig a külpolitikában Obama több évtizedes válságot is megpróbált megoldani vagy legalábbis elindítani a rendezés felé. A volt magyar külügyminiszter példaként a palesztin-izraeli konfliktus rendezésének "két állam" koncepcióját említi, vagy az afgán-pakisztáni konfliktus enyhítésére tett próbálkozásokat, de ide sorolható az is, hogy az orosz-amerikai viszonyban is új fejezetet nyitott volna az amerikai adminisztráció. Más kérdés, hogy ezekben az érintett országok nem voltak partnerek, nem álltak úgy hozzá, hogy Obama elképzelései megvalósuljanak. Balázs azt mondja: nagyon szigorú, tudatos, összeszedett politikust ismert meg Clintonban, aki amilyen koncentrált volt a tárgyalások alatt, olyan kellemes és barátságon volt magánemberként a diplomáciai munka után és előtt. Rengeteg tapasztalatot gyűjtött már First Ladyként is, és Balázs szerint teljesen megérett az elnökjelöltségre.

Ugyanilyen jó tapasztalatokról számolt be a hvg.hu-nak Martonyi János is. Jól felkészült, határozott, magabiztos politikust ismert meg Clintonban, aki mindemellett barátságos és kedves is tudott lenni – s a céltudatos, kemény fellépés mellett láttatni engedte olykor a lágyabb, nőiesebb oldalát is. Tárgyalópartnereire mindig odafigyelt, mindamellett "tudatában volt a jelentőségének", fogalmazott a volt magyar külügyminiszter.

Van azonban egy másik aspektusa is Hillary hirtelen jött kritikai érzékének. Obama elhibázott közel-keleti, de legfőképp Szíria-politikáját a The Atlanticnek adott interjújában például már kifejezetten támadta Clinton (arról beszélt, hogy hiba volt az Aszad-ellenes erőket felfegyverezni, mert az így keletkezett vákuumba benyomultak a dzsihadisták), ám egyesek szerint utólag lett nagyon okos. Más kérdés, hogy Obama egyik (nem hivatalos) külpolitikai szlogenjét („Ne csinálj hülyeségeket!”) is bírálta, mondván: „A nagy nemzeteknek szervezőelveik vannak, és a ’Ne csinálj hülyeséget!’ nem mondható annak”. Ám ez a kritika, amit később egy nyilvános baráti öleléssel próbált tompítani Obama felé, már része volt az elnökjelöltség kommunikációs stratégiájának, amelynek első lépésében el kellett határolódnia a jelenlegi, kevéssé népszerű demokrata elnöktől. Másfelől pedig, és ezt már Martonyi teszi hozzá, most láttatnia kell magát, minél több embert kell megszólítania-elérnie.

Hibák és torzulások

A Hillary-kritikusok rendre előhozakodnak valamiféle paranoiával a női elnökjelölttel kapcsolatban. Ezt sem Balázs Péter, sem Martonyi János nem tudta megerősíteni – utóbbi emlékei szerint például a sajtótájékoztatókon Clinton szívélyesen és szívesen kommunikált a média képviselőivel. De az is tény, a sajtóval többször megégette magát (ezért igencsak gyanakvó a médiával), és valahogy sosem tudta az újságokat igazán a pártjára állítani. Frank Rich amerikai sztárújságíró szerint HIllary legnagyobb ellenfele önmaga, s eddigi kudarcai sem elsősorban politikai, hanem kommunikációs természetűek.

Obamával egy konferencián 2011-ben

AFP / Jim Watson

A bengázi incidens is a rossz médiaszerepléséről szólt: 2012 szeptemberében a líbiai Bengáziban merénylők megölték az amerikai nagykövetet és három társát. A kormányt hibáztatták sokan, hogy figyelmen kívül hagyta a követség kérelmét az őrség megerősítésére és a nagyobb biztonságra. Clinton – akkor külügyminiszter – belátta felelősségét, de azt vallotta, a konzulátussal kapcsolatos biztonsági kérdések megvitatásában nem volt direkt szerepe. A kongresszusi meghallgatáson többször indulatosan válaszolt, sőt a minden kommunikációs árnyalatra éberen figyelő amerikai sajtó előtt kapitális hiba volt egy kicsit nyeglén úgy fogalmazni: „volt négy halottunk”. A bengázi ügy máig Clinton egyik nagy bakija, leginkább kommunikációs fronton.

Ugyanígy ellentmondásos a médiaszereplése két másik botrányban. A Whitewater-botrány a Clinton-házaspár korai éveihez kötődik: a pár 70-es évekbeli veszteségeit akkori üzleti partnere kompenzálta, s a vád szerint Hillary kényszerítette erre őket. A vizsgálatban az is felmerült, hogy a First Lady bizonyítékokat tüntetett el azon az éjjel, amikor a Fehér Ház tanácsosa öngyilkos lett. Végül a vádakat semmisnek mondták ki.

A másik hírhedt ügy persze a Lewinsky-ügy volt. Férje, Bill félrelépésének fényre derülésekor Hillary első reakciója az volt, hogy az egész ügy egy átfogó szélsőjobboldali összeesküvés – aztán, amikor már egyértelmű lett, hogy Clinton nem csak időpontokat egyeztetett az ifjú gyakornokkal az ovális teremben, a nyilvánosság előtt kiállt férje és a házasság mellett, bár állítólag magánemberként nem meglepő módon őrjöngött és válást emlegetett. Ez az ügy azért nem erősítette a női jogokért kiálló, a női öntudatért küzdő aktivista elnöknő imázsát, sőt, inkább azt az olvasatot erősítette meg, hogy a hatalomért még a megaláztatást is kibírja.

Szerethetőbbé kell válnia

Az olykor túl gyanakvó Hillary Clintonból hiányzik férje humorérzéke. „Amikor mosolyogna, vicsorítani kezd”, írja Peter Preston 2007-ben, „hiszi az igazságot, de nyomás alatt a hazugságot mondja”. Le kellene nyugodnia, nem kéne mindenhol személyes támadástól tartania. Egyszóval szerethetőbbé kell válnia, vonják le a következtetést konstruktív kritikusai – és ekkor tán még a vele szőrösszívű sajtó is megenyhül egyszer. És ha képes lesz meglágyulni, Hillary a nők szemében ugyanolyan szimbólum lehet, ahogy Obama feketék millióinak jelentett reményt.