Példátlan mennyiségű hír kering az afganisztáni Talibán eddig igencsak rejtőzködő vezetéséről, a frakciók megosztottságáról, a nyílt ellentétekről. A közvetlen kiváltó ok a mozgalmat két évtizede a háttérből irányító és a nyilvánosságot kerülő Mohamed Omár mullah halálának beismerése. A homokszem az után került a gépezetbe, hogy régi helyettesét, Akhtar Manszúr mullahot választották utódjául, akit a mozgalom felső vezetésében iszlámellenességgel vádoltak, mondván: csak saját hívei szavaztak, és nem hívta össze az ilyen esetben döntésre jogosult teljes súrát (tanácsot). Az ellentmondó hírekből egyöntetűen kiviláglik, hogy a békülékenyebb új vezérrel szemben az elhunyt Omár fia, Jakub, és Omár öccse, Abdul Manan – tucatnyi más magas rangú tálibbal együtt – kivonult a vezetőválasztó tanácskozásról, mert ők a kabuli kormánnyal szembeni gerillaharc folytatását támogatják. A háborús frakció Jakubot látná szívesen a mozgalom élén.
Az 50 éves új vezérrel, Manszúrral szemben az a bírálat is elhangzott, hogy önös érdekből két évig titokban tartotta Omár halálát. Az 1990-es években Afganisztánban a tálibokat pakisztáni segítséggel hatalomra juttató, majd a néhai Oszama bin Laden terrorhálózatát, az al-Káidát befogadó Omár halálhírét már többször is keltették, és most sem derült ki, hogy mikor, hol és milyen körülmények között vesztette életét. A mullah vezetése alatt mindenesetre a Talibán katonailag és politikailag egyaránt sikeresnek bizonyult, és a 2001-es afganisztáni amerikai invázió után a pakisztáni Kvettába menekült Omár a külföldi megszállók elleni támadások szervezésével is igencsak aláásta az USA nagyra törő eredeti tervét, a demokratikus afgán nemzetépítést. A tálibok gyakorlatilag arra kényszerítették az amerikaiakat, hogy tavaly év végéig kivonuljanak az országból – egy tízezres kontingenst kivéve.
Egyelőre nem világosak az erőviszonyok. Manszúr vezeti a több frakcióra tagolódó Talibán legerősebb csoportját, és látszólag ő gyakorol ellenőrzést a mozgalom legtöbb netes portálja és szóvivője felett. Más források szerint viszont csak a fegyveresek 40 százaléka hű hozzá, ezért nehéz lehet majd bármilyen tűzszüneti ígéretet betartatni. Egymásnak ellentmondó hírek jelentek meg arról is, hogy a Talibán egyik befolyásos parancsnoka, a Manszúr régi riválisaként számon tartott Abdul Kajum Zakir végül a lojalitásáról biztosította-e az új vezetőt. Az is vitát szült a mozgalmon belül, hogy Manszúr – a kabuli kormánynak tett gesztusként – úgy delegált ismerkedő küldöttséget az afgán tisztviselőkkel megszervezett találkozóra, hogy nem egyeztetett a Talibán katari képviseletével, amely a béketárgyalások folytatására lenne hivatott.
A személyi ellentétek és a presztízsharc mögött olyan térségbeli változások zajlanak, amelyek alapvetően befolyásolhatják a Talibán jövőjét. Az első és legfontosabb, hogy a tálibokat patronáló Pakisztán – jelentős külpolitikai fordulatként – újabban a béketárgyalások híve, és nyomást gyakorol Manszúrra a kiegyezés érdekében. Ennek nyilvánvaló jeleként Navaz Sarif pakisztáni kormányfő példátlan kijelentést tett idei májusi kabuli látogatásán, amikor közölte: Afganisztán ellenségei nem lehetnek Pakisztán barátai. Korábban hasonlóan nyilatkozott a pakisztáni hadsereg parancsnoka is, holott régebben azzal vádolták a fegyveres erők és a hírhedt pakisztáni titkosszolgálat, az ISI egyes csoportjait, hogy tevőlegesen támogatják a tálibokat – miközben Iszlámábád hivatalosan csatlakozott az USA globális terrorellenes harcához.
A pakisztáni pálfordulás mögött az áll, hogy Asraf Gáni, a tavaly hivatalba lépett új afgán elnök békülékeny hangnemet ütött meg Iszlámábád felé, és javult a két szomszédos ország korábban igen ellenséges viszonya. Továbbá a szélesebb térség nagyhatalmainak – Kínának, Indiának, Oroszországnak, Iránnak – az USA-val együtt az a közös érdeke, hogy megakadályozza a Szíriában és Irakban terrorállamot létrehozó Iszlám Állam (IS) közép-ázsiai térhódítását. Az IS sikeresen toboroz ugyanis a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokban, de Indiában és Pakisztánban is, főleg azon szélsőséges szervezetek körében, amelyek ellenzik a konfliktusok békés rendezését, így például az afgán tárgyalásokat. Az IS több tálib parancsnokot és frakciót is átcsábított magához.
Állítólag a pakisztáni területen lévő afgán tálibokat Iszlámábád felszólította: vegyenek részt a Kabullal folyó békefolyamatban, vagy távozzanak. A nagy többség ez utóbbit tette, jelezve, hogy még Pakisztán sem parancsol nekik. A Talibán háborút folytatni kívánó szárnyának stratégiai válasza pedig az volt, hogy fokozta a támadásait, de nemcsak keleten és délen, hanem északon is, így mutatva, hogy lázadása Afganisztán egész területére kiterjed. Persze szakértők szerint a további tálib meneteléshez három dolog szükséges: emberutánpótlás, fegyver és pénz.
A pakisztáni források elvesztése ellenére a mozgalom a közeli jövőben feltehetően képes lesz embereket toborozni az újonnan elfoglalt területeken és a bevált börtönszabadító akciók révén. Fő illegális gazdasági tevékenységeiből – így az ópiumtermelésből, a közép-ázsiai csempészetből, a drágakövek és antik műtárgyak eladásából, emberrablásokból – pedig még sokáig meglesznek az anyagi forrásai, például a feketepiacon beszerezhető fegyverekre is. Hosszabb távon azonban a pakisztáni segítség teljes elmaradása minden bizonnyal gyengíteni fogja a mozgalmat, és ezt belátva már most néhány vezető politikai célokat fogalmaz meg, segélyezést, igazságszolgáltatást szervez, hogy megnyerje az afganisztáni lakosság egy részét.
Úgy fest, akár szakad a Talibán, akár nem, a szélsőséges szervezetben alapvető változások indulhatnak el, beismerve azt, hogy a túlélés az erőszak csökkentésén, illetve mellőzésén múlik. De az IS fenyegetése ellenére is igen nehéznek ígérkezik az afgán békemegállapodás, amelynek része lenne a vallási szigort szorgalmazó táliboknak is megfelelő új alkotmány, a koalíciós kormányzás és a külföldi katonák teljes kivonása.
KERESZTES IMRE
