Születni tudni kell

A repülőjegyet népszerű idegenforgalmi célpontra, Hawaiira vagy Las Vegasba kell foglalni – ahová persze a vevőnek esze ágában sincs elutazni –, a vízumkérelem beadásakor javasolt a gömbölyödő pocakot elfedő bő ruha viselése, és olyan szakmai önéletrajz kitalálása, ami az elbíráló konzul szemében garantálja a hazatérést. Ilyen tanácsokkal látta el kínai ügyfeleit – akik tavaly november óta tíz évre szóló, többszöri beutazásra jogosító amerikai turistavízumot igényelhetnek – az a három kaliforniai cég, amelyen az idén tavasszal a belbiztonsági minisztérium és az FBI ügynökei rajtaütöttek. A vádirat szerint a lebukott vállalkozások 35–45 ezer dollár fejében vállalták, hogy az USA-ba juttatják jellemzően felső középosztálybeli terhes kuncsaftjaikat, akik szállást és orvosi ellátást is kapnak, hogy megszülhessék a gyereküket. Ő ezzel automatikusan amerikai állampolgár lesz, vagyis a törvénytelen kalandra vállalkozó szülők megszerzik csemetéjük számára a lehetőséget az amerikai álom beteljesítésére.

A különböző becslések alapján a bébiturizmus – amelyben a kínai mellett tajvani, dél-koreai és török anyák is részt vesznek – csupán 7–10 ezer közé becsült csecsemővel gyarapítja évente az USA 320 milliós lakosságát. Miközben a Pew Hispanic Center kutatóintézet becslése szerint évi 300 ezer, rögvest amerikai állampolgárrá váló gyerekük születhet a zömmel Mexikóból és más latin-amerikai országokból beszivárgott illegális bevándorlóknak. Ám a gyakorlat az amerikai belpolitika érdeklődésének középpontjába került, mert odaemelte Donald Trump milliárdos, majd a hozzá hasonlóan a republikánus elnökjelöltségért küzdő Jeb Bush volt floridai kormányzó. Trump még általánosan kelt ki a születés jogán járó állampolgárság és az ezt kihasználó úgynevezett horgonybabák ellen (a név magyarázata, hogy az így állampolgárságot szerzettek a bevándorlási törvény alapján 18 évesen a külföldi házastársukat és a gyereküket, 21 évesen pedig családegyesítésre hivatkozva a szüleiket és a testvéreiket is legálisan magukhoz költöztethetik az USA-ba). Bush, hogy kivédje a republikánus népszerűségi listavezető kijelentésének a legnagyobb amerikai kisebbségre, a spanyol ajkúakra nézve dehonesztáló élét, azt mondta, szerinte csak az ázsiai bébiturizmussal van gond – amivel az ázsiai származású amerikaiak haragját váltotta ki.

Az elszabadult hajóágyúként kampányoló Trumpnak megint sikerült egy megosztó ügybe beletenyerelnie. A születéssel járó állampolgárság (ius soli) automatizmusának megszüntetését több republikánus aspiráns is támogatja. Még Bobby Jindal louisianai kormányzó is, aki technikailag maga is horgonybaba: indiai apja úgy érkezett 1971-ben a doktori tanulmányaira, hogy a felesége már három hónapos terhes volt, és a hivatalosan Plyush névre hallgató fiuk a születése pillanatában megkapta az állampolgárságot. Az elutasítás azonban nem republikánus sajátosság, 1993-ban például Harry Reid demokrata nevadai szenátor – 2007–2015 között a demokrata többség vezetője a kongresszus felsőházában – adott be törvényjavaslatot arról, hogy csak az kapjon a születésekor automatikusan állampolgárságot, akinek legalább az egyik szülője amerikai állampolgár vagy legális tartózkodási engedéllyel, zöldkártyával rendelkező külföldi. Ez a javaslat azonban éppúgy nem ment át a törvényhozási szűrőn, mint azok, amelyeket azóta nyújtottak be republikánus és demokrata politikusok.

A születéskori állampolgárság tengerentúli gyakorlata az angliai feudális szokásjogból ered, amelyet rögzítve 1608-ban a londoni királyi bíróság kimondta, hogy a korona fennhatósága alá tartozó területen született személyek a királynak tartoznak hűséggel, egyben pedig jogosultak az uralkodó védelmére. A szülők állampolgárságára tekintet nélküli ius soli az amerikai Center for Immigration Studies kutatóintézetben készült tanulmány szerint ma már csak a világ 30 államában a jogrend része, s közülük csak ketten szerepelnek az IMF által fejlettnek minősített 31 ország között: az USA és Kanada. A gyakorlatot követő államok szinte kivétel nélkül az amerikai kontinensen találhatók, jeleként annak, hogy a születéshez kapott állampolgárság a terület benépesítésének fontos eszköze volt. Európában és Ázsiában már minden ország vérségi alapon (ius sanguinis) ad állampolgárságot, ahol legalább az egyik szülőnek állampolgárnak vagy tartózkodási engedéllyel rendelkezőnek kell lenni. Többen a közelmúltban tértek át a születéskoriról a vérségi megoldásra: Nagy-Britannia (1983), Ausztrália (1986), India (1987), Málta (1989) vagy Írország (2004).

A bevándorlókra épülő USA-ban sokáig nem volt kérdés az állampolgárság, ami a rabszolga-felszabadítással vált üggyé. Az amerikai legfelső bíróság 1857-ben kimondta, hogy a feketéket, még ha felszabadították is őket, nem illeti meg az amerikai állampolgárság. Az 1861–1865 közti polgárháború lezárása után a döntést felülírta az 1866-os polgárjogi törvény, amely rögzítette, hogy minden, az USA-ban született és „külföldi hatalom uralma alá nem tartozó” ember amerikai állampolgár. Erre pedig ráerősített az 1868-ban ratifikált komplex tizennegyedik alkotmánykiegészítés, amelynek első pontjában az áll: „Valamennyi, az Egyesült Államokban született vagy később ott állampolgárságot nyert személy, aki ennek következtében az Egyesült Államok fennhatósága alá esik, a lakhelye szerinti állam és az Egyesült Államok állampolgára.”

A születéskori állampolgársági jogosultságot a legfelső bíróság 1898-ban tovább acélozta, amikor kimondta, hogy az a diplomaták és a megszálló katonák – valamint a rezervátumaikban szuverén nemzetnek tekintve élő indiánok (akiknek a státusát egyébként a kongresszus egy 1924-es törvényben rendezte) – gyerekei kivételével ez az automatizmus mindenkit megillet. Az alperes az ügyben az 1871-ben San Franciscóban, kínai házaspártól született Wong Kim Ark volt, aki meglátogatta az időközben hazaköltözött szüleit, és 1895-ben nem akarták visszaengedni az USA-ba. Az indokot az az 1882-ben elfogadott törvény szolgáltatta, amely az ország történetében először korlátozta egy népcsoport, a kaliforniai aranyláz idején zajló építkezésekre tömegével a tengerentúlra érkezett kínaiak további bevándorlását, amit teljes egészében csak 1943-ban vontak vissza. A többségi vélemény leszögezte, hogy a tizennegyedik alkotmánykiegészítés nem ad lehetőséget diszkriminációra faj vagy bőrszín alapján.

A ius soli támadói tisztában vannak azzal, hogy alkotmánymódosítás útján nem érhetik el a céljukat, mert ahhoz a kongresszus mindkét házában kétharmados többség, a ratifikáláshoz pedig az 50 szövetségi állam háromnegyedének, 38-nak a jóváhagyása szükséges. A kerülő úthoz összeeszkábált törvényjavaslatok ezért jogászkodással próbálkoznak. Részben azzal, hogy az 1898-as legfelső bírósági döntés az USA-ban legálisan letelepedett kínai szülők gyerekére vonatkozott, ami szerintük nem érvényes az illegális bevándorlókra, amely kategória akkoriban a kapuit a kínaiak kivételével mindenki előtt nyitva tartó USA-ban még nem is létezett. Mások abba kapaszkodnak bele, hogy az alkotmánykiegészítésben emlegetett fennhatóság szerintük nem vonatkozik az illegálisan az országba érkezettekre. A republikánusokhoz húzó The Wall Street Journal gazdasági napilap szerkesztőségi véleményben állt ki a születéskori állampolgárság mellett, mondván: a fennhatóság területi érvényű, tagadásával az illegálisakat ad absurdum az USA-ban elkövetett bűncselekményért sem lehetne felelősségre vonni, az 1898-as határozat pedig kőbe véste, hogy minden újszülöttnek jár az állampolgárság. Ami pedig az esetleges alkotmánymódosítást illeti, a lap szerint annál még az is keresztülvihetőbbnek tűnő elképzelés, hogy az USA Mexikóval építteti meg a déli határán a még erősebb falat – ami szintén Trump hagymázas ötlete.

NAGY GÁBOR