„Európának sajnos autoriter Törökország kell”

HVG: Mennyire tekinthető a hétvégi törökországi választás szabadnak és korrektnek, és milyen eredményt vár?

Kerim Balci: A választások szabadok lesznek, de sajnos a török kormány cinkelt kártyákkal játszik, kezdve az ellenzéki média elhallgattatásától egészen az állami tulajdonú és ellenőrzésű újságokból, tévécsatornákból, hírportálokból ömlő propagandáig. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a török társadalom politikai preferenciái nem változtak a legutóbbi, június 8-ai választások óta. Tayyip Erdogan államfő Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP, valamint az ellenzéki Köztársasági Néppárt, a CHP szavazatainak enyhe gyarapodására számítok, de nem olyan mértékűre, hogy az AKP egyedül alakíthasson kormányt. Mindenesetre most erősödő nyomás van a kormányon, hogy lépjen koalícióra a CHP-vel. Nem kizárt, hogy az AKP a nacionalista MHP-vel is megkísérli a társulást, de az a jelek szerint sem a hadseregnek, sem az üzleti köröknek, sem Törökország nyugati partnereinek nem tetszene. És persze számolni kell az elnöki tényezővel is, hisz Erdogan bármikor leállíthat bármiféle koalíciós egyezkedést.

– Politikailag mennyire megosztott Törökország?

Kerim Balci

– Mindig is megosztott volt, de most ez egyszerre mély és eseti is. A társadalmi árkok vallási és etnikai eredetűek. Gazdaságilag az ország sosem volt megosztott, de ma nagyon is az, az elnökhöz halálig hűségesek és az őt pokolba kívánók mentén. Míg a korábbi megosztottságok legalább produktívak voltak, ez most maga a megtestesült társadalmi skizofrénia. Erdogan táborának eszköztárát manipuláció, karaktergyilkosság, lehallgatási botrányok, illegális bebörtönzések és az ellenfelekkel szembeni gyűlöletbeszéd jellemzi. Hosszú távon emiatt a török társadalom le fog szokni a politizálásról, az ellenzék vezetői pedig emigrálni fognak.

– Törökország Európa egyik központi országa lett, érintett a szír polgárháborúban, a menekültek végső állomása az Európába lépés előtt, Oroszország gazdasági partnere. Mit éreznek a török emberek ebből a megkerülhetetlen pozícióból?

– Erdogan mindig is alárendelte a külpolitikát a belpolitikai vélekedéseknek. Annak idején támogatta a EU-ba törekvés miatti reformot, mert a közvélemény is így tett, és ez szavazatokat hozott neki. A szomszédokkal kialakított problémamentes viszony politikájára is belső igény volt. Most, hogy a török közvélemény zavarodott, a külpolitika is azzá vált. Az ország könnyedén távol tarthatta volna magát a szíriai szektariánus háborútól, és közvetítővé válhatott volna. Ehelyett közvetett szerepe volt a szíriai háború eszkalálódásában, az al-Káida-szerű szélsőségesek felemelkedésében és generációkon áthúzódó bizalmatlansági légkör kialakításában. Azt a tényt, hogy egyszerre NATO-tagok és Oroszország, valamint Irán partnere vagyunk, előnyként kellett volna kihasználni, de most ez szedi darabjaira az országot. Mindez megerősíti Huntington kategorizálását – ő az egyik civilizációból a másikba igyekvő, leszakadó államnak láttatja Törökországot.

– Ankara és Moszkva között most látszólag sok a súrlódás, ám a törökök erősen függnek az orosz gáztól és az iráni olajtól. Ez az Asszad-párti koalícióhoz köti őket, miközben NATO-tagként az Asszad ellenzékét támogató amerikaiakkal szövetségesek. Mi következhet ebből a helyzetből?

– Az orosz gáztól való függés európai jelenség, és Európának kell erre megoldást találnia. Sajnos Törökország eljátszotta az esélyt az alternatív megoldásokra, mivel annak idején nem forszírozta eléggé a megbékélést Azerbajdzsán és Örményország, Azerbajdzsán és Türkmenisztán, az iraki Kurdisztán és a bagdadi rezsim, valamint Észak- és Dél-Ciprus között. Feszült a viszonya Izraellel és Egyiptommal is, pedig azok földgázforrásként is számításba jöhetnének. Itt van előttünk a várhatóan igen hideg tél, és az orosz Gazprom visszautasította a törökök legutolsó ajánlatát, hogy vennének plusz 3 millió köbméter gázt. Az egyetlen megoldás egyszerre egyezkedni Washingtonnal és Moszkvával. Nyugaton és Törökországban egyaránt közkeletű félreértés övezi a török–amerikai együttműködést Szíriában. Az USA az Iszlám Államra tekint mint a legnagyobb fenyegetésre, míg Ankarának Asszad az igazi ellensége. Az amerikaiak a kurd Demokratikus Egyesülés Pártját, a PYD-t és a kurd hadsereget északon természetes szövetségesüknek tartják, míg a törökök az Iszlám Állammal egyenértékű ellenségnek. Ilyen körülmények közt a török–amerikai együttműködés csak papíron létezik. Mivel Törökország lényegében gúzsba van kötve, Erdogan a manőverezés ürügyén el fogja ismerni a PYD-t szövetségesnek, és az Iszlám Államot kiáltja majd ki fő ellenségnek, amivel enyhülnek majd az orosz–török ellentétek. Oroszország ősrégi célja, hogy eljusson a déli tengerekig, Ankarának pedig tudomásul kell vennie, hogy Putyin nem hagyja veszni Szíriát.

– Mennyire sújtja Törökországot a menekültkérdés? Hogy viszonyul a török társadalom a menekültekhez? Létezik civil összefogás a menekültek segítésére?

– Miután Törökország ennél nagyobb nemzetbiztonsági, gazdasági és kormányzati válságokkal küszködik, senki sem érzékeli a menekültprobléma nagyságát. A legfőbb gond, hogy a kormány még mindig látogatóknak nevezi a menekülteket. Nem kapnak menekültstátust, így a gyerekeik nem tanulhatnak a török közoktatásban. Ankara hatalmas hibát követett el azzal, hogy úgy kalkulált: Asszad három hónapon belül eltűnik a színről. Pedig Asszad biztosabban áll a lábán Damaszkuszban, mint az AKP Ankarában, és a menekültek maradnak Törökországban. De még ha ma távozna Asszad, akkor is lehetetlen lenne a menekültek teljes visszatérése Szíriába. Törökországnak hozzá kellene szoknia a tényhez, hogy van kétmillió arab polgára – de a kormányzati elképzelések nem ebben a szellemben születnek. A török civil szervezetek elég erősek lennének, hogy megbirkózzanak a menekültkérdéssel, de a kormány nem akarja, hogy az összes civil szervezet beleártsa magát a helyzet kezelésébe. Így a legnagyobb civil segélyszervezet, a KYM nem léphet be a menekülttáborokba. A legtöbb ilyen török szervezet jóval aktívabb az iraki, jordániai, libanoni menekülttáborokban, mint a saját hazájában. A másik kérdés, hogy miféle segítséget tudnak ezek a szervezetek nyújtani. Ételt, ruhát, sátrakat adnak a menekülteknek, rímelve azokra a kormányzati hangokra, hogy ezeknek az embereknek vissza kell menniük Szíriába. Csak a KYM létesített iskolákat a szír gyerekeknek – kormánytámogatás nélkül – abból a megfontolásból, hogy ők úgyis Törökországban maradnak.

– Ön szerint a Nyugat inkább szemet huny Erdogan belpolitikai üzelmei felett, csak hogy Törökország ne engedje át a menekülteket Európába?

– A Nyugat anélkül is szemet huny az emberi jogokat, a sajtószabadságot ért sérelmek fölött, hogy Erdogan bármit csinálna menekültügyben. Az amerikaiak sohasem támogatták őszintén a muszlim világban kialakult liberális demokráciákat. Törökország 1956 óta a NATO tagja, az utóbbi 60 évben a hadsereg háromszor direkt módon, kétszer áttételesen avatkozott bele a polgári politikai életbe. Ezekre az amerikaiak mind rábólintottak. Ha Washington hatott volna arra, hogy Törökország érett demokráciává váljon, ezek nem történhettek volna meg. Az USA imádja azt a szót, hogy „aggódva”: „aggódva figyeljük a média helyzetét Törökországban”. Nos, mi, újságírók nemcsak aggódunk, hanem munkanélküliek vagyunk, börtönbe kerülünk, rágalmak áldozatai leszünk. Különösen aggódom az amerikai aggodalmak miatt – ugyanis nem jelentenek számunkra valódi támogatást. A Nyugatnak tennie is kellene valamit, hogy valódi támogatásról beszélhessünk. Európa pedig a külpolitikában mindig hűbb volt az elveihez, mint Amerika. De ebben a kérdésben, úgy tűnik, Angela Merkel megegyezett Erdogannal, amúgy a három majom módjára: „nem lát, nem hall, nem beszél”. Európának sajnos autoriter Törökország kell, amely a kontinens menekültraktáraként funkcionál. Ha Európa rábólint Erdogan autoriter politikájára, az csak felhívás lesz az Iszlám Államnak keringőre, hogy helyezze át a főhadiszállását Szíriából Isztambulba. És akkor semmi sem menti meg a szemet hunyó Európát.

DERCSÉNYI DÁVID

Kerim Balci névjegye

A 44 éves török akadémikus, újságíró és író a Turkish Review című török–angol kétnyelvű kéthavi lap főszerkesztője. A Boszporusz Egyetemen fizikát, illetve politikatudományokat és nemzetközi kapcsolatokat tanult, és master szintű képzést abszolvált a jeruzsálemi Héber Egyetemen. Jelenleg nyelvészeti témában a PhD-fokozat megszerzésén dolgozik a brit Durhami Egyetemen. Egyszersmind a multikulturalizmus mellett érvelő dialóguscsoportokban is dolgozik Európa-szerte. Publikációiban a közel-keleti, a török, a regionális amerikai politikát elemzi, és a vallások közti dialógus témáját is boncolgatja.