Tettesek voltak vagy áldozatok? Az Anschluss miatt 80 éve gyötri a kérdés az osztrákokat

„A hangok azokért szólnak, akiket a náci terrorrezsim hallgatásra kényszerített” – fogalmazott Monika Sommer-Sieghart, a novemberben megnyíló Ausztria Történetének Háza igazgatója a bécsi Heldenplatzon (Hősök tere), a 80 évvel ezelőtti Anschlussra emlékeztető Hangok elnevezésű alkotás minapi felavatásán. 1938. március 15-én Adolf Hitler a Hofburg balkonjáról mondta el a tömegeket lázba hozó beszédét, azt üvöltve, hogy szülőhazáját a Német Birodalomhoz csatolja. Sommer-Sieghart azt reméli, hogy a skót művész, Susan Philipsz által kitalált, vízzel töltött kristálypoharak összecsengéséből a sikolyszerű hangjáték – miközben a múltra emlékeztet – elnyomja Hitler akkori üvöltését.

Az osztrák állami televízió irodalommal, vitaestekkel, történészi elemzésekkel emlékezett a szégyenteljes eseményekre, valamelyest megkérdőjelezve, hogy az osztrák társadalom akkor egy emberként rohant a Führer karjaiba. Azt a korabeli dokumentumfilmek tanúsítják, hogy Hitler győztes imperátorként vonult be Ausztriába. Hadserege március 12-én akadálytalanul lépte át Passaunál a határt, az osztrák fegyveres alakulatok még a határsorompót is leszerelték. A Führer, nyitott Mercedesében állva, határ menti szülőfaluját, Braunau am Innt kereste fel először. A tombolás Linzben folytatódott, majd Bécs következett. Bevonulás a Mariahilferstrasse felől, egy éjszaka az Imperial Szállóban, március 15-én pedig fellépés a Heldenplatzon. A tébolyig fokozott delejezést Joseph Goebbels propagandaminiszter rendezte meg: százezerszámra repkedtek a repülőről ledobott, Anschlusst éltető röplapok, a keménypapírból formázott horogkeresztek, a zászlócskák. „Támadó háborúban lőnek, bombát hajítanak... Itt azonban kizárólag virágcsokrokat dobáltak” – igyekezett cáfolni Hermann Göring az agresszió tényét 1946-ban a nürnbergi per során.

„Nem 1938-ban, hanem húsz évvel korábban, 1918-ban akart az osztrákok többsége Németországhoz csatlakozni” – állítja Gudula Walterskirchen konzervatív osztrák történész és publicista. Szerinte amikor az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott, és az első világháborút elveszítették, az egyetlen túlélési stratégiának Ausztria azt tartotta, ha a Német Birodalomba menekül. Ezért is nevezték a monarchia utáni, 1918. november 12-én kikiáltott első osztrák köztársaságot Német-Ausztriának. A szociáldemokrata parlamenti képviselők 1919 februárjában sürgették a csatlakozást Németországhoz. És bár a honatyák által megszavazott, Ausztria szempontjából az első világháborút lezáró, 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini békeszerződés egyértelműen megtiltotta az egyesülést, a két évvel későbbi, országos következmény nélküli tiroli népszavazáson a 97 százalékos igen kifejezésre juttatta a németség iránti rokonszenvet.

Hitler a bécsi Hofburg balkonján. Üvöltő szavak

AFP / DPA / Berliner Verlag

Hitler az 1938. március 15-ei beszédében Ostmarkként, a Harmadik Birodalom keleti részeként emlegette Ausztriát, ezzel is előkészítve érzelmileg az április 10-ei népszavazást az újraegyesítésről. Ezen a húsz éven felüli német férfiak és nők voksolhattak, de 242 ezer osztrák állampolgártól, köztük 201 ezer zsidótól megvonták a szavazati jogot. A propaganda a csúcson járt, húszezer néprádiót osztottak szét a kampány terjesztésére, az ismét szabadon szervezkedő osztrák nácik nyíltan fenyegettek, és a terrorakciók is beindultak. Végül a 4,3 millió szavazásra jogosult osztrák 99,74 százaléka voksolt az „újraegyesítésre”.

A történészek mégis úgy gondolják, hogy nem minden osztrák akart beolvadni a Német Birodalomba. Mindezt a Kurt Schuschnigg keresztény-konzervatív kancellár által 1938. március 13-ára meghirdetett, ám soha meg nem valósult népszavazásból vonják le. Schuschnigg az ausztrofasiszta diktátor, Engelbert Dollfuss kormányában miniszteri pozíciókat töltött be, majd kancellár lett, miután elődjét az osztrák nácik német segédlettel szervezett, ám elvetélt puccs során 1932-ben meggyilkolták. Dollfusshoz hasonlóan Schuschnigg (és az akkori államfő, Wilhelm Miklas is) független Ausztriát akart, és az egyre agresszívebb németek ellen Mussolini, illetve a brit és a francia kormány támogatásában bízott, reménytelenül.

A népszavazás kérdésének kancellári megfogalmazása a német nyomásra a kormányba beültetett nemzetiszocialista belügyminiszternek, Arthur Seyss-Inquartnak is megfelelt: „Szabad és német, független és szociális, keresztény és egységes Ausztriáért! Békét és munkát és egyenlő elbánást mindenkinek, aki a néphez és az országhoz tartozónak vallja magát.” A belügyminiszter megígérte, hogy nem szól a népszavazásról, amíg innsbrucki beszédében a kancellár elő nem rukkol vele. Állta is a szavát, de állítólag egy bennfentes titkárnő révén már március 7-én Hitler asztalára került a terv. Berlinben ennek ismeretében határozták el, hogy előrehozzák a bevonulást. A Schuschniggra nehezedő nyomás március 11-én vált elviselhetetlenné: előbb a népszavazás elhalasztását jelentette be, majd lemondott. A kancellária és a többi államhivatal épületére kitűzték a horogkeresztes zászlót, Schuschniggot előbb az otthonában, majd koncentrációs táborban tartották fogva, 1945-ben szabadult.

Manfred Flügge német történész és publicista az idén megjelent Stadt ohne Seele [Lélektelen város] Wien 1938 című könyvében a Gestapo 1938 júniusi becslését idézi, amely szerint az osztrákoknak kevesebb mint 30 százaléka volt őszinte híve a nemzetiszocializmusnak, a többiek opportunizmusból, egyéni haszonszerzés reményében mondtak igent az Anschlussra. Walterskirchen úgy látja, hogy 1945 után az osztrákok leginkább áldozatnak tartották magukat, azért is, hogy a németek által elkövetett rémtettekből kivonják magukat, majd a német jóvátételből kaphassanak. A helyzet 1986-ban megfordult, a köztársasági elnökké választott Kurt Waldheim háborús bűneiről kirobbant vitában, amikor is „minden osztrák tettessé változott”.

Ausztria folyamatosan identitásválságban van. Steven Beller amerikai történész szerint – Robert Musil után szabadon – tulajdonság nélküli ország, elveszett monarchiával, amputált országrészekkel, utóbb kiábrándító Anschluss-szal. Olvasatában Ausztria csak 1945 után, a második köztársaságban kezdte a saját azonosságát keresni, leválni a német testvérről, ami nem volt zökkenőmentes. A Harmadik Birodalomért leplezetlenül lelkesedő, autóbalesetben elhunyt Jörg Haider, a Szabadságpárt (FPÖ) exelnöke csak 1994-ben változtatott a szélsőjobboldali párt alkotmányán, az addigi német eredetből osztrák származást csinált. A mostani alkancellár, az FPÖ elnöke, Heinz-Christian Strache 2012-ben csöndben visszanémetesítette a párt statútumát. Bruno Kreisky, a zsidó származásával is örök konfliktusban állt legendás kancellár kurtán-furcsán intézte el a kérdést:

„ha van nemzeti bank, ha van nemzeti könyvtár, ha van nemzeti futballválogatott, akkor nemzetnek is kell lennie”.