Andrea Nahlesnek kellene ismét önállóan is kormányképes párttá tenni az SPD-t, kérdés, fog-e ez menni úgy, hogy szókimondó, rámenős, harsány stílusa sohasem talált teljes egyetértésre még saját pártjában sem. HVG-kontúr.
A 47 éves, bölcsész végzettségű politikusnőt, akit április 22-én Németország legrégebbi pártja, a 155 éves SPD elnökének választottak, nevezhetnék akár Andrea Sziszüphosznak is. Merthogy amire vállalkozott, az szinte teljesíthetetlen. A tavaly őszi súlyos választási vereség után kellene most ismét felhoznia a szociáldemokratákat arra a szintre, ahol Willy Brandt, Helmut Schmidt vagy éppen Gerhard Schröder idején voltak: vezető kormánypárttá, a kancellárt adó politikai erővé kovácsolni. Ehhez képest kisebbik koalíciós partnerként ismét Angela Merkel asszisztensei.
Igaz, a parlamenti frakcióvezetést választó Nahles nélkül. Mert tisztességgel leszolgált ugyan négy évet az előző Merkel-kabinetben munkaügyi miniszterként, de az elvesztett választás után, az utolsó kormányülést követően azt mondta: eddig együtt dolgoztunk, de „holnaptól adunk a pofájukra, bibí”, majd nyugtázta, hogy a liberális szabaddemokraták és a zöldek végül mégsem kötöttek koalíciót Merkellel, akinek mégiscsak az SPD-vel kellett alkudoznia. „De most drágán adjuk magunkat” – előlegezte meg az egyezkedések atmoszféráját. A koalíciókötés kényszeréről is szenvedélyesen agitálta párttársait, mondván, ha el akarnak érni valamit, akkor „bele kell menni, a fenébe is!”
Az SPD első elnöknője egy kis rajna-pfalzi faluban, az 500 lelkes Weilerben nőtt fel, s él most is – Berlinbe csak ingázik –, olyan parasztbirtokon, ami még a dédszüleié volt. Kőművesmester apja nem szánta még csak gimnáziumba se, de ő a reáliskola után mégis leérettségizett, s beiratkozott a Bonni Egyetemre, ahol germanisztikát és politológiát végzett. Diplomamunkáját A tragédiák szerepe a szerelmi sorozatregényekben címmel védte meg. Még gimnazistaként belépett a szociáldemokrata pártba, egyik megalapítója volt a falu SPD-alapszervezetének. De a faluban ő volt az egyik első ministránslány is. Merthogy a baloldali gondolkodás és politizálás, valamint a katolikus hit Nahles életében egységet alkot. Ezt 2009-ben megjelent önéletrajzának címében így foglalta össze: „Nő, hívő, baloldali. Ami fontos nekem.” Ezt jelképezi a berlini irodájában függő feszület is.
Végigjárta a pártbéli szamárlétrát: az SPD ifjúsági szervezete, a Juso aktivistája, tartományi elnöke, majd 1995 és 1999 között országos elnöke volt. 1995-ben nagy szerepe volt abban, hogy Oskar Lafontaine puccsszerűen megszerezhesse az elnökséget a sikertelen Rudolf Scharpingtól, s 1998-ban győzelemre is vezethesse az SPD-t. Elnökbuktatásban is van gyakorlata: 2005-ben a pártvezetés ülésén elérte, hogy a főtitkári posztra ne az akkori elnök, Franz Müntefering pártfogoltját, hanem őt jelöljék, mire Müntefering lemondott.
Szókimondó, rámenős, harsány stílusa sohasem talált teljes egyetértésre még a pártjában sem. Öt éven át volt a párt főtitkára, ezen időszak alatt háromszor kellett meg-, illetve újraválasztani. Ez kétszer csupán hatvan-egynéhány százalékkal sikerült, s csak egyszer valamivel hetven százalék fölötti eredménnyel – miközben a pártvezetés többi tagja nyolcvan-kilencven százalékos támogatottságot élvezett. Ugyanez az egyharmadnyi bizalmatlanság kísérte most a pártelnökké választását is, hiszen a kongresszusi küldöttek 66 százaléka gondolta úgy, hogy ő lesz az, aki megújítja az SPD-t.
A negyvenéves korában férjhez ment, majd hat évvel később elvált Nahles az érettségire készült osztályújságban arra a kérdésre, mi lesz, ha nagy lesz, úgy felelt: háziasszony vagy kancellár. Ez utóbbihoz már csak az hiányzik, hogy az SPD az ő vezetésével megnyerje a következő, 2021-es választást.
A cikk a HVG 2018/18. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
