A lengyel kormány – talán magyar mintára – a nyáron találta ki, hogy az október 15-i parlamenti választás napján népszavazást is tartanak. Úgy gondolták, hogy az alábbi négy kérdéssel mozgósítani tudják híveiket:

„Támogatja-e az európai bürokrácia által erőltetett áthelyezési kényszermechanizmus keretében több ezer illegális közel-keleti és afrikai bevándorló befogadását?”

„Támogatja-e az állami vagyon kiárusítását külföldieknek, ami oda vezet, hogy a lengyelek elveszítik az ellenőrzést a gazdaság stratégiai ágazatai fölött?”

„Támogatja-e a nyugdíjkorhatár emelését, a nőknek és férfiaknak egyaránt 67 évre emelt korhatár visszaállítását?”.

„Támogatja-e a lengyel-belarusz határon a határzár felszámolását?”

Az ellenzék kezdettől azt mondta ezek jórészt álkérdések, már a megfogalmazásuk is tendeciózus és hazug. Hiszen például a migráció ügyében az Európai Bizottság írásba adta, hogy Lengyelországot az ukrán menekültek befogadására és támogatására tekintettel az egész nem érinti. Egyedül a nyugdíjkorhatár a valódi kérdés, a Donald Tusk vezette korábbi kormány valóban felemelte, ami 2015-ben vereségének egyik oka volt, a Jog és Igazságosság (PiS) viszont 2016-ban ezt visszavonta. Tusk most többször megígérte: tanult a leckéből, és ha ő kerül kormányra, nem nyúl hozzá a korhatárhoz.

Ezért az ellenzék arra biztatta a választókat, hogy bojkottálják a népszavazást, ne vegyék át annak a szavazólapját. És ez a biztatás a jelek szerint eredményes volt: miközben a vasárnapi parlamenti választáson a részvétel a rendszerváltozás óta a legmagasabb volt – 73% –, a népszavazáson még nem a hivatalos adatok, hanem az exit poll szerint csak 40%, ami azt jelenti, hogy eredménye (az egyébként csaknem 100%-os négy „nem”) nem kötelező erejű, mert ahhoz legalább 50% kellett volna. Vagyis a választáson részt vevők csaknem fele hallgatott a bojkottfelhívásra. Ez azonban bizonyára nem fogja gátolni a PiS-t – akár kormányon marad, akár ellenzékbe kerül a végleges választási eredmények alapján –, hogy a nép döntésére hivatkozzon.