A kiégés fogalmát 1974-ben definiálták, Herbert Freudenberg pszichológus nyomán. Ő egyre gyakrabban találkozott olyan esetekkel, melyben a betegnél „stressz vagy túlzott tempójú munka miatt fizikai vagy mentális összeomlás” következett be. Fontos, hogy ez az állapot erősen kötődik az idegességhez és a feszültséghez, nem összetévesztendő a szimpla fáradtsággal. Az előzőben a teljesítés vágya kéz a kézben jár az érzéssel, hogy képtelenség elérni a célokat. Ebből adódik az elnémíthatatlan zavar, szorongás, írja az 1843 Magazine.

Egy 1960-as regényben (Graham Greene – The Born-out Case) a főhős, Querry mentális és lelki kiégését a Kongóban tapasztalt leprás megbetegedéshez hasonlítja. Úgy érzi, a betegek végtagjaihoz hasonlóan, az ő érzelmeit is amputálták, így életének hátralevő részét kimerült közönyösségben fogja tölteni. Viszont sosem tud elérni egy passzív állapotot.

A valóságban is ez a helyzet. Mikor már minden tartalék kimerült, a világ akkor sem áll meg, nem lehet kimaradni a folytonosságból. Az élet mindig egy „zavaró tényező” lesz, ami miatt nem lehet teljesen kiszállni. Az állapot leggyakoribb tünetei közé tartozik a krónikus döntésképtelenség – az élet állandóan választásokat kínál, melyek közül csak az egyik a jó, de nem tudni, melyik. Ez fenntartja az ingerlékenységet.

Habár napjainkban egyre gyakrabban hallani erről az állapotról, a kiégés korántsem új keletű dolog: már Hippokratész is vizsgált ilyen eseteket, a középkorban pedig apátiaként írták le (a szellemi kimerültség által okozott, a világi élethez való közönyösség). A reneszánszban ez lett a melankólia, az ember levertsége az élet múlandósága miatt.

Viszont csupán csak a XIX. század második felében kezdték összekapcsolni az érzést a modern élet okozta stresszel. Úgy írták le, mint az idegrendszer túlterheltségének eredményét, mely munkakörtől függetlenül megjelenhet.

Kezdő bankároknál például gyakran jelentkezik stresszhez kapcsolható betegség (alvászavar, alkoholizmus, evési rendellenesség) – ezt egy 2012-es kutatás is megállapította. Egy másik felmérés során pedig megállapították, a bankszektorban dolgozók (közel 80-120 órát dolgoznak hetente) nagy többsége érezte már kimerültnek magát – 10-20%-ban kiégve.

Ahogy Josh Cohen, pszichológus megjegyzi, sok páciensének már egy beszélgetés is sokat segít. Olyankor néhány percig nyugalmat tapasztalnak. Efféle érzést válthat ki egy séta a természetben, vagy a vízparton töltött délután. Persze az ilyen esetekben is fennállhat a dilemma: legyen kéznél a telefon, legyünk üzenetközelben, ám ha nincs, jöhet az idegesség, hogy mit hagyunk-hagyhatunk ki.

A kiégés nemcsak a munkahelyen jelentkezhet, begyűrűzhet a szabadidős tevékenységek közé is. Az elektronikus kütyükön ugyanis ott villognak a megválaszolatlan üzenetek (legyenek azok munkahelyiek vagy barátiak). Néhány cég beiktat pihenős perceket a munkarendbe, de mivel ez is külső kényszer, feladatnak tűnhet, melyet bukni vagy nyerni lehet.

Nagy a nyomás, hogy az élet minden területén (munkahely, család, hobbi) jól teljesítsünk, megfeleljünk az elvárásoknak. Alain Ehrenberg, szociológus 1998-as tanulmányában írja, azért tapasztalható ennyi kiégés, mert úgy érzik az emberek, bármit megtehetnek, így meg is kell tenniük mindent. Nincs kontroll, sem határ, és pont ez okozza a bajt. Ezért nem tudnak mit kezdeni azzal a hirtelen érzéssel, hogy az élet, amit élnek, nem is megfelelő számukra.

A számos, élet által felkínált választás közül kell dönteni. És a beteg, ha tudja is, melyik a jó döntés, nem biztos, hogy képes meglépni azt, mert már olyan mély depresszióban van. Mindig vannak más opciók, de csak az egyiket lehet választani – a többi ekkor kizáródik.

A kiégés végeredményben nem csupán munkahelyi dolog. Ilyekor a test és az elme egy, a világ folyamatos igényeitől és elvárásaitól mentes helyet követel.