szerző:
hvg.hu

A könyv nagy erénye, hogy nem akar lehetetlent felvállalni, és nem állítja megoldhatatlan feladatok elé a műkedvelő szakácsokat, akiknek íródott. Bár igen jelentős előrelépést könyvelhetnénk el a hazai gasztronómiában, ha néhány ezer magyarországi vendéglátóhelyen legalább ezen a szinten főznének és tálalnának.Ez lenne az alap, a ground zero, ahonnan már csak felfelé vezet az út.

Mindig szkeptikus leszek, amikor azt olvasom, vagy hallom, hogy X, vagy Y szakács Z királynak, államfőnek vagy sztárnak is főzött már. A protokolleseményeken ugyanis az étel legtöbbször csak másodlagos, elegendő, ha hoz egy jó közepes minőséget. Már ez is pozitívum.

Így meglehetős kétkedéssel vettem a kezembe Bereznay Tamás első szakácskönyvét is, akiről a kiadója csak csupa jót írt: a köztársasági elnök szakácsa, a Nők Lapja receptfelelőse és a Kárpátia étterem séfje (bár ez utóbbi helyről sajnos kikoptak a magyar vendégek az elmúlt évek során). Ennyi szkepticizmus után azonban pozitív csalódás ért, rögtön a bevezetők átolvasása után, mivel sehol sincs leírva az a szóösszetétel, hogy „világhírű magyar konyha”, mint sok más hasonló kiadványban. Bereznay Tamás tehát a földön jár, és nem egy elképzelt álomvilágban.

A receptek átpörgetése után ez az érzés csak megerősödik. Nincsenek beszerezhetetlen alapanyagok, különleges berendezéseket, eszközöket igénylő technológiák, csak egyszerű, valóban bárki által elkészíthető ételek. (Bárki alatt itt azt értve, aki azért képes viszonylag egyenlő darabokra felaprítani egy fej vöröshagymát, és meg tudja különböztetni a lisztet a prézlitől, bár mondjuk a tojásos nokedli elkészítéséhez még ezek a kunsztok sem szükségesek.)

Ugyan a könyv címe Mai magyar konyha, azonban sokkal inkább illene rá a Klasszikus magyar (paraszti) konyha, hiszen többségben vannak a hagyományos fogások, sőt, voltaképp csak azok vannak, szám szerint 89, de szerencsére az 1970-es, ’80-as években rájuk rakódott sallangok, fölösleges bonyolítások nélkül. Érvényes ez a fotókra is - a minőségről később - , amelyeken valóban az étel a főszereplő, pöndörödő héjú paradicsomgerezd, paprika karika stb. nélkül, és hál’ istennek elmaradtak a Lajos Mari–Hemző Károly páros által favorizált díszletek, a csikóbőrös kulacsok és karikás ostorok is.

Ami szerintem a tervezetthez képest nem sikerült, bármennyire is igyekszik a kiadó ezt elhitetni velünk: „szemet gyönyörködtető” kiadványt készíteni. Túl sok a könyvben a „terítőmotívum”, túlságosan didaktikusak az ezek felhasználásával készült fejezetcímek. Ami azonban még ennél is fájóbb, az a fotók minősége. A belívhez használt papír minősége ugyan kitűnően megfelel a fekete-fehér hangulati képeknek, de a színes ételfotóknak nem. Kár volt spórolni a műnyomó papír árával, ugyanis az összes ételfotó „bezáródott”, sötét és részletszegény lett, hiába az egyébként jó kompozíció.

Nem tetszik továbbá a borajánló sem. Miért csak bizonyos ételeknél van borajánlat, és miért pont azoknál?Azzal tulajdonképpen nincs bajom, hogy csak a szakácskönyvet anyagilag támogató pincészet borai kerültek az ajánlottak közé, hiszen ma ilyen világot élünk, de számomra hitelesebb lett volna úgy írni, hogy „az XY pincészet borai közül ehhez az ételhez ezt a bort ajánlom”. Mindent egybevetve azonban mindenképp pozitív az összkép: Bereznay Tamás és a Boook Kiadó vállalható és szerethető szakácskönyvet tett le a gasztrokönyvespolcra.