Matolcsy György nemrég, a BÉT konferenciáján tartott előadásában két meghökkentő, a jövőnkre utaló megjegyzést tett. Az egyik: „2010-től az ország újból arra az útra tért, amelynek végén a bőség kora, egy új aranykor köszönthet be Magyarországon”. A másik: új példaképet jelölt ki, most éppen a skandinávokat és a németeket. Az aranykor és bőség ígérete – tekintettel hazánk helyzetére – kissé erős ugyan, de ennek tükrében érdekes a kérdés: komolyan gondolta-e Matolcsy az új példaképeket, s vállalja-e a szembenézést történelmi tapasztalatukkal?

Az előadó, a beígért aranykort Károly Róbert és Nagy Lajos korának felidézésével igyekezett valószerűsíteni, amikor hazánk adta az európai aranytermelés zömét. Ám a gazdaságtörténet arra int, hogy a természeti kincsek nem szükségképpen tesznek boldoggá egy országot. A spanyol birodalom hanyatlását éppen a gyarmatosított Amerikából beáramló arany váltotta ki. A társadalom váratlan meggazdagodása – az olaj, a gáz vagy az arany felfedezése – modern korunkban inkább gondokat okoz. Különösen szembetűnő ez, amikor egy nem demokratikus intézmények által vezérelt ország (pl. Nigéria) „ölébe pottyan” a gazdagság.

De a váratlan bőség még egy demokratikus társadalmat is „lebetegíthet”, mint történt ez Hollandia esetében, amikor nem kellően átgondolt módon „szabadul rá” a pénzbőség a gazdaságra. Mindez valóban kiemeli a jól megválasztott példaképek történelmi tapasztalatai megfontolt átvételének fontosságát.

Ebben az összefüggésben a skandinávok jó igazodási pontokat kínálnak. A norvégok például okos stratégiával – éppen a „holland betegséget” elkerülendő – nem eresztették rá olaj- és gázlelőhelyek kiaknázásából származó váratlan gazdagságuk „pénzesőjét” társadalmukra. Gondoljuk csak meg, milyen „ostobák” voltak: ahelyett, hogy kiosztanának minden norvégnak 1 millió dollárt (!), folyamatosan berakják a pénzt egy, ma már a világon a legnagyobb befektetési alapba, amelyet azután a fenntarthatóságot és társadalmi célokat szem előtt tartva használnak fel. A jó példakép tehát valóban segíthet a hosszú távú fejlődés kereteit megteremtő vízió felrajzolásában. Ám a példaképválasztás egyben figyelmeztet is: a vízió elemeit nem lehet – mint egy áruházi nagybevásárláson – egyszerűen lekapkodni a polcokról.

Orbánék kommunikációjából úgy tűnhet, elegendő elmenni a politikai „bolhapiacra”, és kényünk-kedvünk szerint összeválogatni a hirtelen megtetsző és testhezállónak tűnő intézményi elemeket. Képzeljük csak el, mi lenne a következménye, ha a bolhapiacon magunkra aggatunk össze nem illő cipőt, zoknit, inget, nadrágot, kalapot? Miután kiszórtunk egy csomó pénzt, csak azt érjük el, hogy mindenki rajtunk röhög. A történelemben azonban sokkal súlyosabb problémákhoz vezet, ha egymáshoz nem illő – sőt kifejezetten eltérő logikájú – társadalmi, gazdasági és politikai intézményi elemekből próbálnánk működőképes társadalmat összeállítani.

Orbán Viktor eredeti példaképei – Oroszország, Törökország, Kína, vagy éppen Azerbajdzsán és Szingapúr – egymástól alapvetően eltérő minőséget képviselnek, de amit képviselnek, az összeférhetetlen az európai intézményekkel. Hiába is próbálnánk, nem lehet ezekből összeválogatni olyan – a vezérnek tetsző, illiberális, autokratikus és államilag vezérelt – intézményeket, amelyek hatékonyan működnének itt Európa közepén. Ebből a szempontból Matolcsy új kedvencei – a skandinávok és a németek – jobb választásnak tekinthetők. Nem ártana azonban, ha Matolcsy előbb egyeztetne a „főnökkel”: akkor most kire vessük, vigyázó szemünket. Követhető mintaként egész sor kis nyugat-európai ország – Svájc, Hollandia, Finnország, Dánia, Svédország vagy akár Norvégia – kínálkozik.

A probléma tehát soha nem a példaképek hiánya! Képzeljük el, hogy a labdarúgó-világbajnokságon való részvétel lázában égve, a sikert elénk vetítő mintát keresünk. A választék éppenséggel zavaróan széles: spanyolok és olaszok, brazilok és németek vagy éppen a franciák, és a sor folytatható volna. A futballtörténelem azt mutatja, bármelyik stílussal elérhető a siker, vagyis nem önmagában a példakép megválasztása a döntő. Az igazi probléma: a választott példakép mintájára átformálni az egész magyar labdarúgást. Olyan edzőket választani, olyan játékosokat nevelni, olyan edzésmódszereket alkalmazni, olyan csapatokat építeni, és persze olyan bajnokságot működtetni, mint amelyek a példaképként választott nemzetet sikerre vitték. Kevés csak álmodozni és hirdetni: „én olyan leszek, mint…”. Át kell venni és meg kell tenni mindazt, ami a sikerhez kell.

Gondoljunk bele a skandináv sikermodell születésébe. Új példaképeink „aranykora” a valóságban a 20. század volt. A 19. század végén Finnország, az orosz birodalom kormányzóságként kezelt országa, még alattunk volt a GDP/főt tekintve. És a norvégok is – lásd Ibsen: A nép ellensége című darabot – sokban emlékeztettek ránk. Mi volt tehát az a sikerstratégia, amely meghozta számukra az „aranykort”? Ha két szóval jellemeznénk ezt: folyamatos alkalmazkodás. Ez köszön vissza például a finneknél, akik az 1990-es évek eleje óta kétszer is – a mienkéhez mérhető – alapvetően nehéz szituációból küzdötték fel magukat, sikeresen. Látszólag könnyebb volt a norvégok helyzete, nekik csak az „ölükbe pottyant” olaj- és gázvagyon jelentette kihívással kellett „megküzdeniük”.

Hogy mázlisták voltak? De hiszen nekünk itt voltak az európai uniós források, azután mire mentünk az ölünkbe hullott gazdagsággal? Orbán rendszere a felvirágoztatás helyett inkább szétrohasztotta az országot. Akkor most mi a teendő?

A tanulság egy idén megjelent könyvből (Stiglitz–Greenwald: „A tanuló társadalom létrehozása”) – olvasható ki. A mű lényege: az országok sikere a 21. században a tanuló társadalom kialakításán múlik. A tanulás – első pillantásra – beülni az iskolapadba és szorgalmasan készülni óráról, órára. A globális átrendeződés korában (ennél szélesebb értelemben) ismételgetik az oktatás, a tudomány, az innováció, az infrastruktúra és a technológiai fejlesztés szerepét. De a tanulás, bizonyítják a szerzők, több mint az iskola, az egyetem és a kutatás-fejlesztés. Még az egész életen keresztül tartó tanulásnál is több. Tanulnia ugyanis – erről szól az idézett könyv – nemcsak az egyénnek, hanem a családoknak és a közösségeknek is kell. Sőt, a társadalmi tanulás legfontosabb szféráját a vállalatok – de épp így a változó körülmények között működő állami intézmények és civil szervezetek – alkotják, amelyek folyamatos alkalmazkodásra késztetik az ott tevékenykedő embereket.

A tanulás illeszkedés az átalakuló világhoz. Törekvés új készségek és tudás elsajátítására, hogy képes légy talpon maradni. Nem elzárkózni a kihívásoktól, hanem éppen elébe menni azoknak. Matolcsy új példaképei arra tanítanak, hogy folyamatosan alkalmazkodni kell a változó körülményekhez. Ez azonban alapvetően azon múlik, hogy éreztesd az emberekkel a körülmények nyomását, teremts olyan feltételeket, amelyek segítik, sőt noszogatják őket az alkalmazkodásra.

Jól tükrözik ezt az IMF 2017-es „World Economic Outlook” kiadványának az országok felzárkózását segítő tanácsai: erősítsd meg az oktatást, segítsd a dolgozókat képzettségük növelésére, teremtsd meg az egyenlő bánásmódot, oszd szét egyenlően a lehetőségeket, biztosítsd a széles körű továbbképzést, és kínálj fel hatékony munkakeresési programokat. Ne azt hirdesd, hogy az emberek helyett megoldod problémáikat. Arra vedd rá őket, hogy elgondolkozzanak, alkalmazkodjanak és kísérletezzenek. Oszd meg velük a követendő példát, tedd lehetővé, hogy nekivágjanak, támogasd a felzárkózást, és aki elbukott, annak segíts újrakezdeni.

Egy olyan társadalom, amelyben kizárólag a csúcson hozhatnak döntést, ahol eleve leosztottak a vezetői posztok, ahol csak az lehet sikeres vállalkozó – de épp így tanár, művész vagy tudós –, akit lojalitása alapján erre kiválasztottak, az alkalmazkodásra képtelen társadalom. Ebben csak a hatalomhoz közel állók és barátaik számára – akik köre azért jóval szűkebb, mint a Matolcsy által hivatkozott 7,5 milliárd rokon – köszönt be az aranykor. Pedig a siker titka immáron több mint két évszázada világos, és ezt hazánk nagyjai pontosan látták:

Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, törvény, egyenlőség, s te áldott szabadság

– írta Batsányi még a 18. század végén. Ez az igazi sikermodell lényege. Matolcsy új példaképei ezt követik mind a mai napig, miközben hazánk egyre jobban elkanyarodik ettől. A 2018-as választások igazi tétje: képesek leszünk-e végre összefogni a társadalmi szintű tanulást támogató intézményrendszer megteremtéséért.