Révész Sándor
Révész Sándor

A holokauszt-évforduló reprezentatív létesítményének éppen azért kellett a gyerekekről szólnia, hogy ne szólhasson a lényegről, Schmidt Mária pedig a provokáció része.

A Sorsok háza egy sunyi és aljas provokáció kísérlete volt, mely kivihetetlennek bizonyult. A legjobb, ami a Sorsok házával a történhet, hogy nem lesz. Majd valami mást telepítenek abba a jól megkésett, de mégis korán jött épületbe. Ne legyen igazam, de az a más majd valami provokációpótló provokáció lesz, mert Orbán Viktor a kudarcot vallani szokta, de bevallani és bosszulatlanul hagyni nem szokta. Többen megírták már, és persze, hogy megírták, mert annyira nyilvánvaló: nem lehet véletlenül, nem-provokatív, nem-ellenséges célzattal Sorsok házának nevezni a holokauszt évfordulójának középponti projektjét abban az országban, amelyben Sorstalanság néven született meg és a sorstalanság gondolatára épült a vészkorszakkal kapcsolatos nemzetközileg legismertebb, a magyar irodalom első és mindmáig egyetlen Nobel-díját hozó mű, melyet szerzőjével együtt kiátkozott a magyarságból és annak kultúrájából egy olyan kör, mely Orbán Viktor táborához tartozik, s melyre ez a tábor a részeként tekint.

A Sorstalanság a holokauszt sorsszerűségének tagadása. Annak a tagadása, amire Lajos bácsi Köves Gyurit tanítja: "'Most már… te is a közös zsidó sors részese vagy'… ez a sors 'évezredek óta tartó szakadatlan üldöztetés', amelyet azonban a zsidóknak 'belenyugvással és áldozatos türelemmel kell fogadniok', minthogy azt Isten mérte reájuk a hajdani bűneik miatt, s épp ezért csak Őtőle várhatják a kegyelmet is." Ennek a tagadásával tér vissza Köves Gyuri a lágerből, mert hát, "ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság", "ha viszont szabadság van, akkor nincs sors". Illetve: az ember sorsa nem külső meghatározottság, hanem az a mód, ahogy a szabadságfokával él.

György Péter hivatkozott a Magyar Narancsban megjelent, a "Sorsok házát" elvető régi cikkében Herakleitoszra, aki szerint a sorsunk a jellemünk. "A sorsunk önmagunk nevelése: saját adottságaink felismerése, majd meggyőződéseink és cselekedeteink sora. Valakinek a haláláról tehát akkor és csak akkor beszélhetünk sorseseményként, ha az illetőnek elég szabadság adatott ahhoz, hogy végül a maga halálát halhassa. Nem Petschauer Attila sorsa teljesedett be, amikor egykori olimpiai csapattársa, Cseh Kálmán lovas 1943-ban Davidovkában a keret parancsnokaként végeztetett vele. Cseh Kálmán olimpiai bajnok sorsa lett az, hogy gyalázatos gyilkosként végezze. Petschauer Attilát egyszerűen meggyilkolták." /Tárgyunk szempontjából érdektelen, hogy Petschauer Attila halálának valóban ez a verziója felel-e meg a valóságnak vagy sem, gyalázatos gyilkosból és meggyilkolt áldozatból volt éppen elég./

A holokauszt-évforduló reprezentatív létesítményének éppen azért kellett a gyerekekről szólnia, hogy ne szólhasson a lényegről, sors-képes és sorstalanság-képes felnőttekről. Hogy a holokausztról úgy lehessen megemlékezni, hogy ne lehessen. A Sorsok házának koncepcióját képviselő Gerő András ki is fejtette, hogy azért kell a gyerekekről szólnia a reprezentatív kiállításnak, mert a gyerekek meggyilkolása a "legindokolhatatlanabb", mert a gyerek az, aki biztosan ártatlan, mert "a gyerekkel szemben nincs helye előítéletnek", mert "nincs olyan ideológia, amely erkölcsi felmentést adna" a tömeges gyerekgyilkosságra. Így lehet kizárni azokat a kérdéseket, hogy indokolható-e mégis valamelyest a már fölnőtt emberek meggyilkolása, van-e helye velük szemben előítéletnek, és van-e olyan ideológia, amely az ő kiirtásukat indokolja. Ezekre a kérdésekre ugyanis Orbán Viktor heterogén táborában különböző válaszok születnek, és az egy-a-tábor szempontja ezen kérdések elmosását követeli. (Erről l. bővebben l. Révész Sándor: A zsidó mint zsidó, Mozgó Világ, 2015. május.)

Schmidt Mária a provokáció része. Azért kell ragaszkodni hozzá mint projekt-gazdához, mert a holokauszt történetének kimagaslóan leggyorsabb és legtömegesebb, a megszálló nácik elképzeléseinél sokkal gyorsabb és sokkal tömegesebb deportálását lehetővé tevő Horthy Miklósnak ő a legjelentősebb és leghivatalosabb apologétája Orbán Viktor táborában. Ő tagadja a legszemérmetlenebbül mindazt, amit a Horthy-korszakról tudott és megírt, amikor még történész volt és nem antitörténész. (Erről l. különösen a Nyugaton a helyzet változóban című könyvének 134-135. oldalait.)

A projekt azért nem valósult meg, mert nem sikerült hozzá sem belföldön, sem külföldön olyan kollaboráns szervezetet találni, amelyet a zsidóság képviselőjének lehetett volna beállítani. Enélkül pedig túl nagy lett volna a nemzetközi botrány. A tábor összetartását szolgáló nemzetközi botrányoktól Orbán vezérkara nem idegenkedik, de ez másmilyen botrány lett volna. Olyan, amely éppen hogy kiélezi a tábort megosztó kérdéseket, melyek elmosását szolgálta volna a projekt. Amekkora ordas hazugság Schmidt Máriának a jelzett helyen olvasható állítása, miszerint "a magyar ember nem volt soha rasszista", olyan ordas hazugság az is, hogy a magyar ember rasszista. Nem hogy "a magyar emberre", de Orbán táborának embereire sem igaz sem ez, sem az, mert a magyar emberek halmazában rasszisták és nem rasszisták is vannak, Orbán táborán belül és kívül.

A Mazsihisz három dologban volt következetes. 1. Nem volt hajlandó elfogadni a projektet és annak gazdáját; 2. Nem volt hajlandó érdemben kifejteni a véleményét a projektről; 3. Ragaszkodott hozzá, hogy ő ellenőrizze a projektet az össz-zsidóság nevében.

A Mazsihisz nem fogadhatott el egy ilyen vérlázító provokációt, de nem is fogalmazhatta meg, hogy az miért vérlázító provokáció. Abban az esetben ugyanis a hatalommal való együttműködés minden esélye elveszett volna számára, az EMIH lett volna az egyetlen elismert zsidó szervezet, a Mazsihiszt pedig betolták volna az ellenséges szervezetek, a Soros-bérencek közé. Ezt a Mazsihisz vezetése már a tagságára való tekintettel sem vállalhatta számos gyakorlati és lélektani okból.

Ha megnézzük a Mazsihisz nyilatkozatait, azok mind (csak) arról szólnak, hogy a koncepciót velük érdemben nem ismertetik, nem egyeztetik, a jóváhagyásukat nem igénylik, nincs valódi együttműködés, csak látszólagos vagy az sem.

2014 augusztusában a Mazsihisz pontokba szedte, hogy milyen feltételekkel hajlandó együttműködni a projektet irányító közalapítvánnyal (http://mazsihisz.hu/index.php?scid=n7266). Eszerint a kiállításnak "a Páva utcai intézmény általánosan elfogadott történelemszemléletén kell alapulnia", a Mazsihisz szakértőinek folyamatosan részt kell venniük a kiállítás forgatókönyvének elkészítésében és ellenőrzésében, valamint az oktatói módszertan és kiadványok megalkotásában, és még a tárlatvezetői csapat kialakításában is a Mazsihisz intézményére, az Országos Rabbiképző ─ Zsidó Egyetemre, hallgatóinak "tudására és elkötelezettségére" kell támaszkodnia. Az intézmény kuratóriumának pedig "egyenlő arányban a kormány, a Mazsihisz és a konszenzussal választott nemzetközi szakértők csapatából" kell állnia.

A Mazsihisz úgy viselkedett, mintha egy ilyen kiállítás ügyében csak ő és a végrehajtó hatalom lenne illetékes. A Mazsihisz a magyarországi zsidó hitközségek jelentős többségének a szövetsége. Vallási szervezet, az egyházi törvény alapján működik, amint azt az alapszabálya is rögzíti. Semmiféle jogi és morális alapja nincs arra, hogy a rajta kívül álló hitközségeket, a külföldre szakadtakat, a nem vallásos zsidókat, a holokauszt nem izraelita vallású (például keresztény) vagy nem is zsidó származású (például cigány) áldozatait, illetve azok leszármazottait képviselje. De ha volna, akkor sem sajátíthatná ki az illetékességet az áldozatok, illetve túlnyomórészt már csak azok leszármazottai számára.

Mivel azonban Orbán Viktor senkit nem tekint önmagán és fölhatalmazottain kívül illetékesnek, a Mazsihisz rossz fellépésének jó hatása volt. Nem osztottak neki lapot, amellyel illetéktelen mértékű befolyást gyakorolhatott volna, viszont megakadályozta a projekt megvalósulását.

Amennyire nyilvánvaló, hogy egy ilyen ügyben a társadalom egésze illetékes, ugyanolyan nyilvánvaló az is, hogy a társadalom egésze nem tud semmilyen projektet megvalósítani. Demokratikus viszonyok között minden véleményközösség kifejezheti magát különféle formákban, például kiállítással is, anyagi erőforrásaihoz mérten. De mi van akkor, ha valamiről úgy gondoljuk, hogy össztársadalmi kiállítást érdemel? Akkor vagy kirekesztés van, vagy nyitott, pluralista kiállítás. Illetve mindkettő. Kétségtelen, vannak kirekesztendő véleménycsoportok, például a nácik. A Mazsihisz azonban sokkal szélesebb körű kirekesztést igényel, amikor egy meghatározott történelemfelfogást kíván a kiállításon és az ahhoz kapcsolódó oktatási anyagokban, de még az idegenvezetésben is érvényesíteni. Ezt pedig úgy igazolja, hogy az általa követelt történelemfelfogást "általánosan elfogadottnak" állítja. Ennek nincs valóságalapja. Pluralista társadalomban (és csak olyan van) nincs általánosan elfogadott történelemfelfogás, és nem is lehet, mivel már eleve általánosan elfogadott világnézet sincs, különböző világnézetekhez pedig különböző történelemfelfogások tartoznak, hogy egyéb megosztó tényezőkről ne is beszéljünk. Hogyan lehetne például Lajos bácsi és Köves Gyuri (Kertész Imre) történelemfelfogása azonos?

Szántó T. Gábor 2013 végefelé Hiányzó viták címmel cikket írt a Sorsok háza körüli problémákról a Szombatban. Emlékeztetett rá, hogy "a Terror háza és a Páva utcai kiállítás tartalmi tervéről sem folyt a kivitelezés előtt nyilvános szakmai-értelmiségi vita, mely visszahatva a tervek kidolgozóira, alakíthatta, finomíthatta volna a koncepciót, hozzájárulva ezzel nemcsak a kiállítások kiérleltségéhez, hanem bizonyos társadalmi tudatossághoz és a nemzeti mentálhigiéné számára oly égetően fontos konszenzusok kialakításához is. A múzeumok megnyitása után persze volt vita bőven, de ezek már nem hathattak vissza érdemben a tárlatokra./…/

Az emlékezetmunkának, az ahhoz szükséges terek létrehozása mellett az azt megelőző, a létrehozásukhoz vezető vita megkerülhetetlenül fontos része. Megkockáztatom, e vitafolyamatok a társadalmi tudatosság szempontjából hasonló fontosságúak, mint maguk a megvalósult intézmények, sőt az sem kizárt, hogy némely esetben mélyebb benyomásokhoz vezethetnek, mint a felépült objektumok, hiszen az élénk vita élteti az emlékezetet, míg a hűvös kövek alkalmasint sírként magukba zárják azt." Azzal teljesen egyetértek, hogy ezek a viták életbevágóan fontosak, de azzal nem, hogy ezeknek a vitáknak a tárgyukról szóló kiállítások létrehozása előtt kellene lezajlaniuk. Nem is ez következik abból, amit Szántó T. a viták vitalizáló és gyógyító hatásáról ír. Ilyen viták nem tudnak valaminek a létesítése előtt "lezajlani". Az igazán fontos vitáknak nincs végük, csak folyamatuk. Mivel a történelmi időnek és a társadalmi pluralizmusnak sincs vége. Álláspontok gyengülnek, erősödnek, módosulnak, a vita bizonyos elemei háttérbe szorulnak, előtérbe kerülnek stb., stb. Vitazáró, vita-végeredményt rögzítő és oktató kiállításnak értelme sincs, érdektelen is (a "hűvös kövek" sírja…), és látszatra vagy hazugságra épül. Arra, hogy a vitának van vége és végeredménye. Egy össztársadalmi kiállításnak légyen a tárgya a holokauszt vagy bármi más, éppen hogy pluralistának, nyitottnak, a vitákat szolgálónak, inspirálónak, magasabb szintre emelőnek kell lennie. Sunyi és aljas provokáció helyett bátor és nemes provokációnak.