Dübörög a nemzeti rock

Október 22-én a Szabadság téren a majdnem legszélső szélsőjobb hívei a Romantikus Erőszak (RE) zenéjére gyűjtöttek erőt az esti balhéhoz. A balhé soundtrackje minálunk az úgynevezett nemzeti rock; az RE, az Ismerős Arcok, a Kárpátia, az Egészséges Fejbőr.

© verzio.ceu.hu

Az Ismerős Arcok és a Kárpátia hard rock klisékben utaznak, de ezt leszámítva a nemzeti rock nagyjából a legegyszerűbb C-F-G-s skinhead rockzene (Skrewdriver tribute) historikus mázban ázó szövegekkel, itt-ott ráaggatott duda- és hegedűszóval, villanygitáron eljátszott népies műdalokkal, gyújtó hangú harci melódiákkal és némi - egyes bandáknál finomabb, másoknál alig burkolt - uszítással. Fehér szupremácia, mindentvissza, xenofóbia, magyar kultúrfölény és a kötelező antiszemitizmus, amelynek vádja előtt szintén kötelező módon értetlenül állnak a tagok és hívek.

Fölösleges volna „veszélyes jelenségnek” tekinteni a nemzeti rockot - noha nem szívesen volnék annak a nemzetnek a tagja, amely ezzel a rockzenével próbálná megfogalmazni identitásomat - egész addig, amíg nem emelődik be a hivatalos reprezentációba, nem kap politikai támogatást, amint ez például a Kárpátiával történik. Csak zárójelben: Járai Zsigmond volt jegybank-elnök például a Kossuth Rádióban csinált propagandát ennek a nagy formátumú együttesnek. Szubkultúra, és az is marad; mindenki azt zenél, amit akar, és arra mulat, amire tetszik. Bár nem árt emlékezetünkbe idéznünk: Horvátországban és Szerbiában olykor efféle rockra meneteltek harcba a másik népet irtani.

A Kriza Bori rendezte Dübörög a nemzeti rock című dokumentumfilm a Romantikus Erőszak zenekart követi néhány hónapon át - klubkoncertektől az erdélyi turnéig. Énekesüket, szerzőjüket, Sziva Balázst szólaltatja meg, nem tesz egyebet, csak mikrofont és kamerát tart elé. Ő pedig kimérten és kerek mondatokban beszél az ideológiájukról, arról, hogy mit miért tesznek. Minden olyan, mint egy rockbanda körül szokásos: vannak elszánt rajongók, lányok, akik ott lógnak velük folyton, van egy rádiós szerkesztő, aki tolja a műfajt, egy klubtulajdonos, aki megcsinálja körülöttük az otthonos fellépőhelyet, szimpatizánsból vokalistává avanzsált énekesnő. Itt azért akad egy ideológus is a közönség soraiból, aki már hagymázas fajelméleti fejtegetéseket is rak az egész köré ("a világot a pénz irányítja, a pénz pedig egyetlen faj kezében van, és minden úgy történik, ahogy ez a faj akarja").

Érző szív dobog azonban a Nagy-Magyarországos pólók alatt, és ezt komolyan gondolom, olybá tűnik, ezek a fiúk és lányok legalább olyan könnyen kimozdíthatók volnának megrögzött félreértéseikből, mint amilyen elszántan képesek hinni olyan életveszélyes dajkamesékben, mint hogy a zsidóság ősbűne a keresztrefeszítés, meg hogy a mai napig kommunisták irányítják az országot, s ha leverjük a szovjet emlékműről a sarlókalapácsot, azzal helyreáll az igazság.

Hát, így. A precízen és bármiféle véleményezés nélkül végigfutó dokumentumfilm befejezéseként elérkezünk a tavaly szeptemberi tévéostromhoz. Amit a zenekar dalaiban hiányolt, a nagy megmozdulás, a harc, az összecsapás egyszer csak megtörtént. A RE tagjai a csata után a helyszínen állnak, megrendülten. Mint mondják, megvalósult végre valami, elindult a folyamat, amit régóta akartak. És tényleg. Forradalmuk győzött, lett ingyen Túró Rudi egyetlen éjszakára.

Ugorjunk az elejére: Sziva Balázs kedvenc lemezét tartja kezében. Muzsikás: Ősz az idő (1989). Talán egyszer hajlandó lesz meghallgatni a Szól a kakas már címűt is. Talán megértené azt is, mennyire nem arról szól ez a zene, mint ahogy most gondolja.

A film a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon látható.