szerző:
Prieger Zsolt

Az az egy biztos, hogy a végigszomorkodott évek után ma sokkal jobb állapotban vagyok – mondja a Tudom milyen című új Vad Fruttik-album apropóján az énekes-szövegíró Likó Marcell, akit az önfeltáró beszélgetésre elkísért Kerekes Gergely gitáros és a korábban szóló dolgaival nemzetközi vizeken is evező Győrffy Gyula billentyűs-producer is. Az új lemez a hvg.hu-n már most meghallgatható!

Triplakoncert az Akváriumban
A Vad Fruttik december 27-28-29-én koncertezik az Akváriumban.

hvg.hu: Jól érzem, hogy az új album, noha persze tele van a jól ismert likói túlérzékenység verbális eszköztárával, jóval derűsebb húrokat is megpenget, mint a korábbi munkáitok?

Likó Marcell: Valóban így van. Az előző lemez készítésénél eléggé odavoltam, sőt azt is mondhatnám, hogy cefetül rossz állapotomban talált meg az az album. A zenekar is elég depresszív hangulatban lebegett, mivel belecsúsztunk egy kemény kommunikációs krízisbe, igazából semmit sem tudtunk megbeszélni egymással. Aztán amikor kijött a Darabok, elkezdtünk egy jobb pályára állni, őszintébb lett a kapcsolat a zenekaron belül, és helyrebillent a balansz bennem is.

hvg.hu: A kommunikációs zavart és a beszomorodást te generáltad? Gondolok arra a meglehetősen negatív életérzésre, amit talán a Géczi Jánossal közös könyvetekben sikerült végérvényesen kiírnod magadból?

L. M.: Hát elég vastagon benne voltam mindebben – hiszen én vagyok a zenekarvezető –, de egyedül nem vinném el a balhét. A zenekarozás kicsit olyan, mint a házasság, és ahogy ott is, itt is eléggé rossz, amikor a problémákat egy idő után már nem tudják megbeszélni a felek. Na, ez történt velünk is. A végén már nem dumáltunk meg semmit sem, és csak üzengettünk egymásnak ahelyett, hogy szembenézzünk a problémákkal. Aztán egyszer csak az történt, hogy leültünk, kurvaanyáztunk, és megbeszéltünk mindent.

Az új albumot itt végighallgathatja:

hvg.hu: A Vad Fruttik egy baráti társaság, vagy zenészek munkahelye, ahol írnak jó dalokat és elviselik egymást, amennyire lehet?

L. M.: Nézd, láttam én már muszájból együttdolgozó emberek által alkotott közösségeket. Na, a miénk még a legrosszabb állapotában sem volt ilyen soha. Mi annál sokkal együttlélegzőbb kompánia vagyunk, mint hogy koncert végén annyit beszéljük, hogy akkor majd találkozunk a következő fellépésen vagy próbán és kész. Nekünk ehhez túlságosan is hasonlóak a gyökereink. Most például egy kiállításról jöttünk, hogy találkozzunk veled, szóval ez nagyon nem egy "munkahely".

Győrffy Gyula: Most hogy interjúkra járunk fel Budapestre, én is sokkal felszabadultabb vagyok, szeretem, hogy sokat beszélgetünk, nevetünk, hülyéskedünk, ez sokkal lazább, mint amikor megtesszük a szokásos köröket az országban és tele vagyunk stresszel. Ilyenkor derül ki igazán, hogy barátok is vagyunk, nemcsak zenésztársak. Nem is stressz ez, hanem inkább arról van szó, hogy amikor ugyanazokat a 3-4 órákat zötyögjük végig rendszeresen, akkor már nem okozunk annyi meglepetést egymásnak, mit az első 2-3 évben. Érted, mindenki elmondta már az összes sztoriját, kívül-belül megismertük egymást. És jó, hogy most ez a kapcsolat meg tudott újulni.

hvg.hu: Pedig te a saját – sokkal táncosabb – szóló ügyedet hagytad ott a zenekar miatt.

Gy. Gy. : Mondjuk inkább azt, hogy a "zenekarok" miatt, mert ha éppen nem az aktuális Vad Fruttik-lemez producere vagyok, akkor másoknak csinálok albumot és dalokat. Nemcsak elvitte a "saját életemet" a zenekar, de meg is találtam azt itt újra, hiszen tökéletesen meg tudom valósítani magam, amit korábban nem gondoltam volna. Az elején még a Fruttikkal párhuzamosan szólóztam. Aztán mindig úgy terveztem, hogy két lemezünk között majd foglalkozom a saját dolgaimmal, és persze sosem jött össze, úgyhogy mondhatnám azt is, hogy az évek alatt az individualista énemet közösségi énre cseréltem. Pedig én igazán soha nem szerettem a magyar alterzenét, soha nem voltam mondjuk "kispálos", nem értettem, nem rezonáltam rá korábban. A borzalmas mainstream popszövegekre sem. Marcell szövegei viszont nagyon rímelnek a lelkemre, ő volt az első szövegíró, akinek bejöttek a sorai. Magával ragadott. És azóta például gitárrajongó is lettem, szóval engem gyökeresen megváltoztatott ez az egész.

hvg.hu: Marcell, te látszólag egy nagydumás, folyamatosan viccelődő ember benyomását kelted, és annak ellenére, hogy régóta ismerlek, csak nem oly régen szembesültem vele, hogy nagyon mély és sötét szakadékokba kerülsz néhanap, amikor önmagad számára is elviselhetetlen vagy.

L. M.: Engem ez nem a színpadon zavar elsősorban. Ott jól elvagyok. Sokkal inkább a koncertek utáni kötelező körök, és az ezekből fakadó megfelelési kényszerem az, ami elviszi az energiáimat, mert ilyenkor szembe megyek magammal. A zavartól meg jó magyar szokás szerint innom kell, és onnan már csak egy lépés a másnap. Amikor rájöttem, hogy mindennek határt tudok szabni, mert képes vagyok rá, és hogy attól még lehetek jó ember, hogy nem fotózkodom 1-2 órán át műmosollyal az arcomon, attól fogva egész jól vagyok. Sajnos én úgy szocializálódtam, hogy nem nagyon tudom felmérni az igényeimet, gyakran veszem észre, hogy azt csinálom, amit elvárnak tőlem, nem pedig azt, amit igazán szeretnék. És ettől még jó, hogy konfliktusba kerülök önmagammal.

Vad Fruttik
©

hvg.hu: De azt a képet sugallod magadról, hogy egy önmagát szenvedélyesen megvalósító ember vagy és semmiképpen sem elvárásoknak akarsz megfelelni.

L. M.: Akik eljönnek a fellépéseinkre, azok arra vágynak, hogy élményt kapjanak, én meg leginkább attól szorongok, hogy nem vagyok elég jó, hogy ezt az élményt át tudjam adni nekik. Ebből a félős szituból jönnek elő a plusz terhek, az olyanok például, hogy megfeleljek bizonyos elképzelt vágyaknak. Szóval az ettől való félelmemben pakolom magam valami más tudatállapotba. Ez nem is akkor, az adott szituban rossz, inkább másnap érzem azt a feszítő érzést, hogy elnyomtam valakit odabent.

hvg.hu: Értsem úgy, hogy most már józan életű ember vagy?

L. M.: Dehogy. Annyi változott, hogy most már tudom mindezt, és direkt nem akarok magamnak rosszat. Rájöttem magamra. Ha izgulok, akkor kicsit iszom, de már nem annyit, hogy elcsesszem a koncertet. Két éve a Darabok című lemezünk pecsás-bemutatóján a beállás utolsó perceiben az egyik gitárpedálom elromlott, amit szinte az összes dalban használtam. Nem tudtuk megjavítani. Mit kéne tennem? – kérdeztem magamtól. Aztán egyből meg is válaszoltam: jól beiszom, az majd biztos megoldja a dolgokat. Hát nem oldotta meg. A koncert felénél viszont már részeg voltam. Viszont ilyesmi remélhetőleg nem történik többé velem. Már, hogy elromlik a pedál.

Ráparáztam korábban arra is, hogy atyaúristen, nehogy a szüleim elrontott életét akarjam az enyémmel "kijavítani". Lehet, hogy azért élek egy szépen felépített, összerakott párkapcsolatban, házzal, kutyával, hogy kijavítsam a szüleim házasságát? De már ezt is megválaszoltam magamnak, mert ebben sem lehet csak a kompenzálás az ihletőm, és arra jutottam, hogy végül is az nem oly rossz dolog, ha valakinek rend van az életében és jó dolgoknak él. Hát nem?

Az új szövegekben van ebből a heuréka élményből is, persze. Mert nyilvánvalóan nem azokat a hibákat fogom elkövetni leendő apaként, amit az apám, de hogy másmilyeneket meg elfogok, az tuti. És ez valahogy megnyugtat.

Likó Marcell
©

hvg.hu: Minden zenekar építkezik hatásokból, de a Vad Fruttik nem köthető annyira sem a "pécsi szálhoz", sem a 80-as évek magyar alter zenéjéhez. Eszembe jutott most az a tán viccesnek tűnő asszociáció, mintha a Vad Fruttik Ákos alternatív-okos megfelelője lenne, főleg ha a heroikus, "lőjetek a szívem közepébe" jellegű szövegeidre és a grandiózus harmóniaváltásaitokra gondolok. Aztán egy csomó indusztriális zenei hatást is érzek, ami szintén mintha parallel lenne az említett előadóval. Szóval milyen építőkockákból van felépítve a Vad Fruttik-hangzás és -üzenet?

L. M.: A heroizmus mint hatás releváns. Erről mindig a gyerekkorom jut eszembe. Patriarchális családban nőttem fel, és én állandóan azt láttam, hogy faterékban forrnak a hatalmas indulatok, és a rokonaim mindig "nagyokat éreznek". Anyám lengyel, szóval tőle is jött a szlávos "nagyérzés", úgyhogy én ezt az ívet innen kaptam inkább. Amin meg később zeneileg szocializálódtam, az a grunge, ahol az ének a refrénekben felmegy egy oktávval feljebb, ami erőteljes, de patetikus is egyben, mint tudjuk. A harmadik heroikus hatás az a "mátépéterizmus", ami mindegyikünket körbeölelt gyerekkorunkban, s ami szintén hallatlanul érzelmes és fatalista. De énekelhetném neked a Holnap hajnalig című Neoton-számot is, tudod, az üstdobokkal a sorok végén, tadadammm, az is kvázi ugyanez.

hvg.hu: Ahogy mindezt előadtad, azért abban van némi irónia is, nem?

L. M.: Persze, hogy van, mi ezen nagyon sokat röhögünk, még alkotás közben is. A Lehetek én is-ben a zongorafutam a már említett zenei "beszocializáltságunk" miatt olyan, amilyen, ezen sokat nevettünk már akkor Gyuszkóval, amikor csináltuk. A szőr feláll a karodon, közben meg mosolyogsz is, mert annyira nem e világra való ez az egész. Ettől van benne feszültség. Ebben benne van a "Meeeg-bűűűn-hőőődte mááár e nééép..." is, a november hetedikék emléke is, s minden, amit hallottunk gyerekkorunkban vagy azóta, és persze, hogy van benne irónia, másképp nem is működne.

Győrffy Gyula
©

hvg.hu: Most tudtam meg, hogy ez egy "idézőjeles" zenekar, nekem mindig túl komolynak tűnt, úgyhogy köszönöm a lábjegyzetet.

L. M.: Ezeket a hatásokat csomószor elidegenítjük még magunktól is, bár nem tudom, hogy a közönségnek mely dalrészek "kikacsintósak". Sokszor egymásra nézünk a színpadon egy-egy viccesen teátrális résznél, hogy te, ez mennyire megdobogtatja a szívemet, hihetetlen.

hvg.hu: Amikor Szécsi Pált énekeltél az MR2-Szimfonik live-on, azt én majdnem megkönnyeztem, az nagyon megy neked.

L. M.: Még a főiskolán, Szombathelyen kattantam rá ezekre a dalokra. Ismerek egy csomót. A manírok, az előadásmód, mindent elsajátítottam belőlük. Végig tudnék vinni kb. 10 évadnyi szimfonikot egyedül, csak ilyen dalokból, az biztos. Sokat tudok kívülről.

hvg.hu: Te énekeltél régen esküvőkön is, nem? Lehet, hogy onnan is a hatás, nem?

L. M.: Igen, én jó pár ilyen jellegű dalt énekeltem akkoriban, és persze nagyon sok rossz számot is. Nem, javítok. Majdnem csak rossz számokat.

hvg.hu: A Géczi Jánossal közös életrajzi könyved olyan zavarba ejtően kitárulkozó, hogy abból vált számomra világossá, hogy te egy amolyan dupla személyiség vagy: vagy nagyon befelé figyelsz vagy mindent kiadsz.

L. M.: Ha van erre egy intim felület, akkor kialakulhat egy bizalmi viszony, s ebben az esetben ezt ki tudom adni magamból, mert akkor nem vagyok szorongóra állítva. Számomra is nehéz volt, de ott elengedhettem magam, mert János vigyázott rám, amire nekem sokszor szükségem van. Vele együtt dolgozom azóta is.

hvg.hu: Azt hallottam, hogy neki mutatod meg először a dalszövegeidet is.

L. M.: Beck Zoli hozott össze minket egy úgynevezett "éjszakai egyetemen" Veszprémben, ahova a diákok azért mennek, hogy ne aludjanak el, mint azt délelőtt szokták. Oda hívtak meg bennünket, és marha jó volt. Ott találkoztunk először. Én meg épp abban a korszakomban voltam, hogy kerestem azokat az embereket, akiknek a segítségével valahogy jobbá tehetném a szövegeimet. Én nem tanultam költészetet, nem tudtam, mire kell figyelni. Úgyhogy ott meg is kérdeztem, hogy te, János, te értesz az irodalomhoz? Jaja, valamennyit, mondta. Aztán elmentem hozzá, és kiderült, hogy már írt egy csomó könyvet, meg József Attila-díjas költő.

Azt sem tudtam addig, hogy kicsoda, csak azt láttam, hogy értelmesebb, mint én, ennyi, szóval hátha segít. Tehát elmentem hozzá, teljes művészközeg, a falon képek, az egyiken valami nagyfarkú fazon kergeti saját magát, gondoltam, nem jöttem rossz helyre. Választékosan beszélt, én meg a busszal Várpalotáról, "mingyá idecsulázok a sarokba"-stílusban. Viszont egyből közös hullámhosszra kerültünk, és elemző módon, plasztikusan elmondja azóta is, hogy mit érdemes erősítenem a szövegekben, és mit érdemes elhagynom. Közben rávett a kortárs irodalom olvasására, és biztatott, hogy próbáljak meg elrugaszkodni úgy rendesen. Szóval elrugaszkodtam. Sikerült, és most mintha még jobban élvezném ezt az egészet.

Az igaz, hogy rövidebbek lettek az új dalok, de pont azért, mert arra reagálunk, ami most van. Pillanatnyi benyomásokból építkezünk, a "nincs idő semmire"-életérzést kommentáljuk az új szerzeményekben. Az előző album sokkal kísérletibb volt, töredezettebb, ez most más, kompaktabb, egyből arcba vág. De minek erről többet beszélni, úgyis minden a dalokban van a legpontosabban benne, meg kell őket hallgatni.

Cikk megosztása
Címkék