Minek egyáltalán Bartus Lászlóval foglalkozni? Jó pár cikkével demonstrálta már, hogy amit képvisel, minden épeszű, az összes közéleti dolgot ugyanazon mércével vizsgáló illető számára vállalhatatlan. Erre a lapcsaládunk véleményszekciója is rámutatott, méghozzá nem is egyszer. Elvi alapon nem is volna már ráció benne, hogy az ügyön kérődzünk. Annyi bőven megtenné, hogy Bartus az ellenoldali tükörverziója az olyan, idegenbe szakadt turbónemzeti bácsikáknak, akiknek olvasói levelein már a Barikád-előfizetők is szánakozva vigyorognak. Ugyanis olyannyira elszakadt a valóságtól, hogy az már a legszélsőségesebb mércével is szimplán röhejes és kontraproduktív. Hogy mégis kénytelen időt és tárterületet szánni rá az ember, annak oka, hogy Orbán Viktornak pontosan ilyen ellenségekre van szüksége. Magas labda, hálás téma, fantasztikus ziccer ez nekik. Főként az őket szolgáló médiabirodalomnak. Egy régebbi produktuma Stumpf Andrást ihlette meg, most pedig a legújabbal Bayer Zsoltból csiholt egy különösen szellemes reagálást. Bayerről, nézeteiről, médiaetikában elfoglalt helyéről a nézeteink változatlanok. Annál nagyobb baj, hogy Bayernek Bartussal (s az általa vizionált katolikus világkonspirációval) összefüggésben nagyrészt igaza van. Bartus egy hülye. Nem azzal van baj, hogy ez kimondatott, még azzal sem, hogy Bayernek kivételesen igaza van. Baj a következményből lehet.

Bartus egyre ordasabb, embertelenebb baromságokat ír, egy olyan platformról, amely az MSZP-hez közel álló, lényegében a szocik házi újságjának tekinthető napilap, a Népszava nevét viseli. Amíg ez így van, addig joggal gondolhatja bármelyik átlagolvasó, hogy ez valamilyen formában az eredeti Népszava amerikai klónja, mutációja, s az ott leírtak az „anyalap” gondolatvilágát, sőt az MSZP nézeteit is lefedik. Ez meg lehetne csupán a Népszava és a szocik gondja. Csakhogy ezt az embert, aki egy korábbi cikkében arról értekezett, hogy bezzeg Amerikában a kordonbontó Orbán Viktort agyonlőtték volna, a kormánypárti nyilvánosság máris kezdi negatív értelemben felépíteni, futtatni. Írásai egyre komolyabb visszhangra találnak odaát, amitől ő mind jobban kihúzza magát: lám, már Azok ott, a Vatikán rezidensei is rájöttek, hogy én vagyok a legveszélyesebb ellenségük. Holott pont azért szerepeltetik, mert igazából az ő csodafegyverük. Aki épp az Orbán-ellenes fellépésnek árt a legtöbbet, pont azt járatva le, amit a maga monomániás, rögeszmés szintjén szolgálni kíván. A cél pedig az, hogy addig rugdossák, gúnyolják, alázzák Bartust, amíg a túloldalon be nem gerjednek az agyatlan, szekértáboros világ ösztönlényei, hogy „báncsák a Lacit a Zorbán csicskái, fogjunk össze érte!”

Ennek megelőzése jegyében ismét szólunk: Bartus katolikusfóbiás, Vatikán-démonizáló, összeesküvés-elméleti téveszméi nem azért veszélyesek, mert ugyanolyan fenyegetőek a célba vett populációra nézve, mint az antiszemitizmus, buzizás vagy romagyűlölet. Ugyan, ki akarna Magyarországon templomok előtt vonulgató antiklerikális Gárdát alapítani, katolikusbűnözésről szónokolni, körmenetet szétverni? Egyetlen dolog fog ölni a Bartus-munkásság hatására, az pedig a nevetségesség. Megöl mindenkit, aki ezzel a hülyével akár csak érintőlegesen kapcsolatba hozható. Tudják ezt jól az Orbán-rezsim és udvari egyházai is. Hogy Bartus lehet az új dr. Kende Péter, amelynek révén végre ismét a „balliberális gyűlöletkampány” áldozatainak pózában tetszeleghetnek azok, akik, mint a kemény heroinisták, enélkül már el sem tudnák képzelni magukat.

Néhány gyöngyszem, Best of Bartus: konkrétan levezeti, hogy „a katolikus egyházatyák és Hitler antiszemitizmusa egy tőről fakad. A katolikusok antijudaizmusa lett az európai antiszemitizmus alapja.” Nos, a katolikus egyház vezetői, hivatalos teoretikusai közül sokan voltak vallási alapon zsidóellenesek, antijudaisták, akárcsak a protestáns vallásalapító Luther. De a faji alapú, rasszista gyökerű, totalitárius antiszemitizmust elítélték, legélesebben 1938 szeptemberében XI. Pius egyházfő, nyíltan kijelentve: „…keresztények nem lehetnek antiszemiták…szellemileg mi Krisztus révén szemiták vagyunk, és Krisztusban Ábrahám leszármazottai” (Idézi Karsai László: Holokauszt, Pannonica Kiadó, 2001. 30-31. o.) Ugyanitt tudhatjuk meg, hogy a náci politika következetesen antiklerikális (azon belül antikatolikus) volt, „melynek céljai a dekrisztianizáció, az extermináció, germanizáció és a hódítás szavakkal pontosan leírhatók.” (Uo. 31-33.o.) Ja, és nem mellesleg a protestáns egyházak tagjai „aránytalanul magas számban szerepeltek a náci szavazópolgárok között.” (Mary Fulbrook: Németország története. Maecenas Könyvek, Budapest, 1997. 184.o.) Na, ennyit arról, hogy „bizony az a fránya fasizmus és nácizmus ütötte fel megint a fejét, és megint a katolikus egyház áll mögötte…”, meg hogy „a goebbelsi propaganda szélsőjobboldali katolikus, fasiszta és náci demagógiája adja a rendszer alapját.” De az ékkő a Bartus-citátumok közt mégiscsak az, miszerint: „Magyarország a katolicizmusnak köszönheti Trianont, a Don-kanyart, a holokausztot, a kommunista elnyomás negyven esztendejét, az ígéretesen indult demokrácia és a harmadik köztársaság elvesztését.” Tényleg komolyan kell venni őt?