A  Kárpát-medencében élő magyar nemzet tagjainak jogukban áll, hogy az Európa más részein is elfogadott módon kifejezésre jutassák összetartozásukat, ápolják nyelvüket és kultúrájukat, nemzeti azonosságukat, anélkül, hogy ez a törekvésük a határok áthelyezéséhez, az európai stabilitás veszélyeztetéséhez, irredentizmushoz vezetne. Ez a ma már kézenfekvő felismerés mindenekelőtt Magyarország és Románia viszonyára nyomta rá a bélyegét. Ismeretes, hogy  délkeleti szomszédunk vette birtokba az első világháború végén Erdélyt, melynek területén 1989 végén még közel kétmillió, egy tömbben élő, egykor nemzetiségi autonómiát élvező és felsőfokú iskolarendszert fenntartó magyar kisebbség élt. 1956 után a Kádár-rendszernek terhes volt az "erdélyi probléma" kezelése, mert a forradalmat hivatalosan a „magyar nacionalizmus” megnyilvánulásának minősítette. De „internacionalistaként” sem tekinthette szövetségesének azokat, akik az egységes román nemzetállam megteremtése érdekében fokozatosan megfosztották jogaitól a magyar kisebbséget. Vagyis Kádárnak, bármennyire is előre megkötötte a saját kezét, mégiscsak keresnie kellett azokat a politikai eszközöket, melyekkel valamiképp közbenjárhatott a román politika által következetesen belügynek tekintett nemzetiségi ügyekben.

Erről a sok tekintetben ismert, és még most is aktuális históriáról szól Földes György könyve, mely a Napvilág kiadó gondozásában jelent meg. Címlapján egy olyan 1986 júniusában készült fénykép látható Kádár Jánosról és Nicolae Ceaucescuról, ami mindennél többet elmond arról, milyen viszony állt fenn a két pártvezető között. A Varsói Szerződés tagállamainak budapesti csúcstalálkozóján készült képen a "Kárpátok géniusza" látható, amint türelmetlenül várja, hogy a "legvidámabb barakk főnöke" odamenjen hozzá, és szóba elegyedjen vele. Kádárnak azonban ehhez egyáltalán nincs kedve, szívesebben beszélgetne Gorbacsovval, Jaruzelskivel és Honeckerrel, akik azonban hátat fordítanak neki. Így aztán Kádár a következő pillanatban mégiscsak mond valamit a román pártvezérnek, akit az 1977-es Debrecenben és Nagyváradon tartott, kudarcba fulladt csúcstalálkozó után gondosan került, alighanem azt: "Mit szólsz hozzá, Nicolae, milyen szép ma az idő?"

Földes György terjedelmes kötete alapos áttekintése az 1956 és 1989 közötti magyar-román viszonynak. Még a benne felvetett problémák felvillantása is meghaladja egy rövid recenzió kereteit. Munkája hazai levéltári anyagokra épül, különös tekintettel az MSZMP KB külügyi bizottságának dokumentumaira. Jó lenne már azt is látni, miként értékelték Bukarestben a magyarokat foglalkoztató problémákat, a Román Kommunista Párt illetékes szerveinek bizalmas irataihoz azonban a szerző és munkatársai nem tudtak hozzáférni. De a „magyar megközelítés” sem érdektelen.

Íme egy epizód, 1983 márciusából, amikor Strefan Andrei külügyminiszter Budapestre jött, hogy rávegye Kádárt egy újabb személyes tárgyalásra az 1977-es, rosszul sikerült találkozójuk után. Kádár a beszélgetés során megjegyezte: „Magyarországon vannak nacionalista maradványok és van újkeletű nacionalizmus is. Majd a lényegre tért: ’Gondolom, maguknál is így van ez. Arra kell törekednünk, hogy elkerüljünk mindent, ami a nacionalizmus növelését idézné elő országunkban és egy másik országban is táplálná azt. Ebből a szempontból kell segítenünk egymáson.’ Ez lényegében ajánlat volt, amely arról szólt, ha az RKP változtat nemzetiségi politikáján, javít az erdélyi magyarság helyzetén, lehűti a magyar sajtót. Így mindkét fél jól jár.” Földes György szerint azonban nem valószínű, hogy Kádár komolyan gondolta: a ’mindenki harcoljon a maga nacionalizmusával szemben’ elv alkalmazása javulást hozhat a két fél viszonyában.

Érdemes eltűnődni azon, hogy a kettős állampolgárság problémája már 1985-ben az ellenzék monori találkozóján felmerült.  Másfelől viszont "a felszólalók többsége látta: a nemzetiségi kérdésben nem a kormány és nem párt mozgástere korlátozott, hanem magáé az országé. Lényeges különbség a hivatalos és az ellenzéki felfogás között a kérdés súlyának megítélésében volt. Az ellenzékiek többsége úgy vélte: kivárásnak nincs értelme, mert a határon túliak helyzete fokozatosan romlik, ezért a hazai és a nemzeti közvélemény tájékoztatása nem ronthat az amúgy is rossz körülményeken, ellenben szélesíteti a magyar politika mozgásterét. Az idő ezt a véleményt igazolta" - írja Földes György.

A magyar-román viszony alapképlete a nyolcvanas évek óta keveset változott. Adva vannak egyfelől a "nemzetiségi problémákra érzékeny, a realitásokra hivatkozó, további kivárásra játszó egykori reformkommunisták", most már az MSZP soraiban, akik a rendszerváltás után legálissá vált erdélyi magyar párttal, az RMDSZ-szel alakítottak ki különleges viszonyt. De ez a kurzus éppen a neuralgikus területeken (a román állam által fenntartott erdélyi magyar egyetem, illetve az autonómia kérdésköre) kevés eredményt tud felmutatni, az Európai Unió pedig nyomatékosan távol tartja magát attól, hogy két tagország nemzetiségi jellegű vitájában állást foglaljon. Ilyen módon - a kilencvenes évek elejének illúzióival leszámolva - az erdélyi magyarok vonatkozásában nem tekinthetők mintának sem a dél-tiroli németek, sem a finnországi svédek, sem pedig a katalánok.

Földes György a következőképpen jellemzi a Ceaucescu-rendszer utolsó "bravúrját": "Nem volt lebecsülendő teljesítmény, hogy az ország nyolc év alatt a kapcsolódó kamatterhekkel együtt visszafizetett mintegy 11 milliárd dollár adósságot...  (de) a társadalom nem látta hasznát évtizedes erőfeszítéseinek, mert az adósság visszafizetése nem szüntette meg a gazdaság strukturális problémáit, nem húzta ki a gazdaságot a válságból, nem járt életszínvonal-javulással."  Tudjuk, hogy a súlyos áldozatok árán megtakarított dollármilliárdok rossz célokra  folytak el, Ceaucescu Romániájának sem kölcsönök felvételével, sem pedig az RKP által kikényszerített „konvergencia-programmal” nem sikerült fellendíteni a gazdaságot.

Aztán az 1989 decemberi forradalom után hosszú évekig tartó válság és instabilitás következett, melyből épp az utóbbi időben kezd kilábalni a román gazdaság. Motorja épp a délkeleti határainkhoz közel eső területen, Aradon, Temesváron dübörög, és a Békés megyéből, ahol elszomorító a gazdasági helyzet, egyre több képzett szakmunkás jár át dolgozni a szomszédba. Nem tudni, milyen változásokat hoz a román-magyar viszonyban, ha szomszédunk prosperálni kezd, nálunk viszont tartósnak bizonyul a recesszió.

Pelle János