Olvasóink közül talán vannak, akik látták az Alibi törzset. A Richard Dreyfuss főszereplésével rendezett vígjáték egy tudósról szól, aki néprajzkutatási ösztöndíjat kap egy ismeretlen új-guineai őslakos közösség feltérképezésére. Mellyel csak annyi a bibi, hogy az nem létezik. De emberünknek ilyen apróság nem probléma: családtagjaiból kreál egy fiktív néptöredéket.

Elnézve a Miniszterelnöki Hivatal legfrissebb botrányát, úgy tűnik, nálunk a közpénzes tanulmányok a film logikája alapján íródnak. Különbség csupán annyi, hogy ami a moziban szórakoztatóan fiktív abszurditás, náluk dokumentumfilmes nyersanyag. Normális helyen – szolgáltatás- és ügyfélcentrikus államigazgatásában például – meghatároznak egy kívánatos végcélt. Ehhez rendelik a tanulmányokra szükséges pénzt. Mifelénk gyakran fordítva van. Van egy keretösszeg, amit el lehet költeni (umbuldázni, pazarolni). Kizárólag alibiből muszáj lepapírozni. Erre gondolhatunk, ha a diákköri vizsgadolgozatnak is gyenge nyomtatványra kiköhögött (Pimper Richárd szakállamtitkári fővesztését okozó) hatmillióról olvasunk.

Legyünk méltányosak: elképzelhető, hogy a már címében - „Regionalizáció mint a gazdasági fejlődés egyik lehetősége Magyarországon” – is közhelygyanús, nyelvtani hibákban, csökkentértelmű félmondatokban bővelkedő, időben elavult dolgozatra leadott állami rendelés tragikomikus „üzemi baleset”, nem pedig szándékos pénzcsapolás. Hibák pedig bárhol lehetnek. De lássuk be, az efféle jobbára a túrós hátú közös ló – vagyis az állam – specialitása. Amennyiben valaki többmilliós üzleti ajánlattal vagy hitelkérelemmel besétál egy bankhoz, magáncéghez, valószínűleg tüzetesen leellenőrzik fizetőképességi hátterét. Mert a tulajdonosok saját pénzüket kockáztatják. Közintézménynél viszont az illetékesek a mi bukszánk terhére játszanak. És szurkolnak le sztárügyvédi díjtételeket lepipáló tételeket névtelen, referenciaszegény bt-nek. Olyan államokban persze, melyekben a civil kurázsi, tényfeltáró újságírás, adótudatos gondolkodás évszázados tradícióval dicsekedhet, a vezetés mániákusan ügyel a tisztaság látszatára.

Ha lop, akkor nagystílű, joghézagos ügyességgel teszi. Ordítóan dilettáns lehúzásokat – ahol a politikai kár és az ebül szerzett pénzbeli haszon nincs arányban – nem enged. Errefelé viszont a piti, „korrupciós zseblopás” is divatban van. A dolog gyászos iróniája, hogy a skandalumot berobbantó Fidesz ellenőrizte kormányhivatal annak idején a párt kampánycége – a Happy End – számára négymilliárdos rendelést csúsztatott egy hasonlóképp primitív, silány aljamunka írásműre. Igaz, ők legalább nagyban játszottak. E sorok írója rendszeresen próbál aktuális kormánytényezők fejével gondolkodni. De a rideg belpolitikai haszonelvűség alapján sem éri meg egy, költségvetési szinten bagatell nagyságrendért világnagy botrányhoz ziccert adni. Ilyet gondatlanságból lehetővé tenni – főleg a jelenlegi népszerűségi kvóciensnél – több mint bűn, hiba.

Persze van olyan szakértői teljesítmény is, ahol az inkompetencia gyanújának árnyéka se vetődhet fel. Mihályi Péter az egészségfinanszírozás közgazdasági vonulatainak imponálóan nagy tudású stratégája. A cikkszerzőnek nehéz volna letagadni: szimpatikus neki a Mihályi által felvázolt társadalomfilozófia. De mindennek dacára – vagy talán pont emiatt – disszonáns, hogy az ő családi cége kap 14 milliót kancelláriai szaktanácsadásért. Ugyanis minimum zavaró, hogy valaki piacpártiként az állam szerepének csökkentését óhajtja, de ezzel párhuzamosan a büdzsé cechjére topmenedzseri járandóságban részesül. Mindezt SZDSZ-delegált felügyelőbizottsági tagságával párhuzamosan. Vajon az egy százalék körül gravitáló liberális párt részéről nem lenne kifizetődő gesztus, ha például Mihályi társadalmi munkában szakért? Pontosabban ingyen bocsátja a kormányzat rendelkezésére – feltételezhetően írott formában azelőtt is létező - véleményét? Az ilyen szerződésekkel pont az ágazati reform vesztét kívánóknak teszik a legnagyobb szolgálatot. Mellesleg az Orbán-kormány idején pont az SZDSZ volt ádáz kritikusa a pártcimborák, holdudvaroncok tanácsadói (beszállítói, alvállalkozói) foglalkoztatásának. Tehát a kisebbik hatalomgyakorló párt elitjének szava nem lehet, amennyiben az ő hátukon csattan korábbi, „Lop Stop” címszóban összegzett antikorrupciós propagandájuk. Megéri ez rongyos pár gurigáért?