"A haza valamiért mindig csalódást okoz” - Oliver Stone portréja
Moziformátumra felturbózott klipekkel és a tényeknél meggyőzőbb összeesküvés-elméletekkel írta be a nevét a filmtörténetbe a most 70 éves, háromszoros Oscar-díjas rendező.
Idén volt a szeptember 11-i terrortámadás negyedszázados évfordulója. Oliver Stone rá öt évre készítette el a World Trade Center című filmjét. 9/11-ről, Vietnámról, PTSD-ről, a drogokról és Nicolas Cage-ről is beszélgettünk.
Több évfordulója is volt idén. Ön a 80-at, A szakasz a 40-et, a World Trade Center című filmje pedig a 20-at töltötte be. Könnyebb volt 3 Oscar-díjjal és 15 játékfilmmel a háta mögött megcsinálni a World Trade Centert, mint 20 évvel korábban A szakaszt?
A World Trade Center előtt a Nagy Sándor, a hódítót forgattam. Nem fogadták jól. Anyagilag nem volt bukás, de a fogadtatás kétségkívül rossz volt. Le voltam törve. Nem volt más választásom, meg kellett hunyászkodnom. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy le kellett mondanom az irányításról. Elvállaltam egy stúdiómegbízást. A World Trade Center forgatókönyve már azelőtt megszületett, hogy én képbe kerültem. Jó volt, de repetitív. Hol a romok alatt rekedt két rendőrt, Will Jimenót és John McLoughlint láttuk, hol a családjukat – úgy tizenöt ilyen oda-vissza váltásból állt a könyv, ebből a tizenötből csináltam hetet. Ez volt az első alkalom, hogy olyan producerekkel dolgoztam, akiket nem ismertem jól. Mindenben ők voltak a főnökök, mindent meg kellett mutatnom nekik, minden felvételt. Fontos körülmény, hogy tudtuk, készül egy másik film is szeptember 11-ről. Paul Greengrass filmje, a United 93-as.
A rivális film hogyan érintette?
A United 93-as előttünk jött ki. Nagy kár. Izgalmas film, de kitaláción alapul. Nem tudjuk, mi zajlott valójában azon a gépen, csak elképzelni lehet a telefonhívások alapján. A mi filmünk ennek épp az ellenkezője, mindenkivel beszélnünk kellett, aki életben maradt. Húsz embert sikerült csak kimenteni a romok alól. A film két főszereplője, Will Jimeno és John McLoughlin a 18. és a 19. túlélő volt. Ezrek haltak meg, tűntek el, maradtak megcsonkítva a romok alatt. Valósághű filmet akartam csinálni, a lehető legrealisztikusabbat. Félretettem a saját stílusomat, csak a legszükségesebb esetekben nyúltam bele a történetbe. A mentést, a rettegést, a megmenekülést akartam megmutatni a lehető legegyszerűbben, legrealisztikusabban. Semmi bullshit.

Stúdiókontroll, rendezői visszafogottság – ez lenne a leghagyományosabb filmje?
Ha azt mondja, ez egy hagyományos film, rendben, elfogadom. De ha megnézi a részleteket: mégsem az. Volt helye a képzeletnek. Főleg abban, hogy mi játszódott le a romok alatt rekedt rendőrök fejében. Meg kellett mutatnom, mi az, ami miatt nem adták fel, ami segített elviselni a fájdalmat.
Van a filmben egy látomás. Will, aki vallásos ember, meglátja Jézust, egy üveg vízzel közeledik felé. Sok időt töltöttem vele, elmondta, hogy ez a látomás segített neki, enélkül nem élte volna túl.
Nehéz dolog eljátszani a fájdalmat, főleg úgy, hogy a néző ne unja el, ne érezze, hogy már megint és még mindig ugyanazt látja. A terrortámadás legtragikusabb részét mutatja meg ez a film, itt haltak meg a legtöbben. Ugyanúgy álltam hozzá, mint amikor a vietnámi háborús filmjeimet, A szakaszt, a Született július 4-ént vagy az Ég és földet csináltam. Senkinek sem akartam fájdalmat okozni. Büszke vagyok az eredményre, persze így is kaptam hideget-meleget.
Például mit?
Egyes kritikusok azzal jöttek, hogy Oliver Stone azt üzeni, álljunk bosszút a terroristákon. Dave Karnes tengerészgyalogos mondja azt a filmben, hogy bosszút kell állni azért, ami itt történt. Ezek nem az én szavaim, hanem Karneséi, de nekem tulajdonították. A másik, amivel bajba kevertem magam, hogy elmondtam a véleményem: azt, hogy az amerikai vezetés túlreagálta 9/11-et.
Megkaptam, hogy nem vagyok hazafi.
Azt se tudtuk még, ki az ellenség és mit csináltunk? Háború Afganisztánban. És aztán Irakban. Rémálomszerű volt ez az amerikai válaszcsapások mögötti stupiditás. Bush csak rontott a helyzeten, a bosszúálló mentalitás semmit sem segített. A hírszerzés sem állt a helyzet magaslatán. Nem ismertem a fejlemények eredetét, nem akartam összeesküvés-elméletekbe bocsátkozni. Ezekkel Amerikában úgysem tudnak mit kezdeni, túl sok ez az amerikaiaknak. Talán most, hogy eltelt 25 év, valamivel többet tudhatunk meg arról, mi játszódott a színfalak mögött.
Voltak, akik kifejezetten ellenezték, hogy a filmje, a World Trade Center elkészüljön.
A producerek feladata volt, hogy kezeljék a PR-t, ami egy ilyen érzékeny helyzetben igazán fontos volt. 2005-öt írtunk, négy év telt csak el a terrortámadások óta. New Yorkba utaztunk, sokakkal beszéltünk, a rendőrséggel, a tűzoltókkal, a túlélőkkel. Amit csak lehetett, New Yorkban vettünk fel, forgattunk a belvárosban, kaptunk forgatási engedélyt a kikötői hatóságtól, a Port Authoritytől. A rendőreik közül sokan a helyszínen voltak szeptember 11-én.
Ott azonban nem forgathattunk, meg volt szabva, mennyire közel mehetünk a World Trade Centerhez. Mindent, ami ott játszódik, Los Angelesben építettünk meg. Megépítettük a Ground Zero romjait, stúdióban alakítottuk ki a belső tereket.
A két színészt, Michael Penát és Nicolas Cage-et egész nap díszletromok borították.

Egy ekkora sztár, mint Nicolas Cage, könnyen elviheti a fókuszt a lényegről. Nem akart eredetileg egy kevésbé nagy nevet?
Ismertem Nicket. A hajdani barátnője játszott a Doors-filmemben. Nick híres az improvizációiról, de ennek itt most nem volt helye. A forgatás idején Nick is, én is büntetésben voltunk, kiestünk a pikszisből. Nick nálam is mélyebben volt.
Azt mondták rá, sok olyan filmet csinál, amivel kiárusítja a tehetségét. Ezzel én nem értek egyet, de az ítélet az volt, hogy Nick csak a pénzért csinálja. Nehéz helyzetben volt, a könyvelője átverte, nagy adótartozásai voltak.
Jó nagy szarban volt, az adóhatóság rengeteg pénzt követelt rajta. Elkezdte halmozni a szerepeket, egyik filmet forgatta a másik után. Azzal azonban tisztában volt, hogy ez a film más, és rendesen odatette magát, komoly munkát végzett. Mindig is keményen dolgozott, de rossz híre volt akkoriban a pénzügyei miatt. Szóval abban az időben, amikor a World Trade Centert csináltuk, nem számított olyan nagy sztárnak. Nagyon bírom, ha színészként elmegy a falig, de ez nem az a film volt, itt vissza kellett fognia magát. Rendőrt játszol, vezéregyéniséget, akire felnéznek a többiek, egy haldoklót játszol, aki megpróbálja életben tartani a társát. Nick őszinte alakítást nyújtott. John McLoughlin a lehető legközelebb került a halálhoz. Amikor ilyen erős fizikai fájdalmat él át valaki, beáll a zsibbadtság. És Nick képes volt eljátszani a túlélés fokozatait.

A vietnámi háborúban ugyanezt élesben, a saját szemével is láthatta.
Láttam hasonló helyzetben embereket. Amikor mellkason lőttek valakit. Nekem szerencsém volt, kétszer sebesültem meg, de túléltem. Ha nagyon súlyos a sérülés, beáll a zsibbadás. Rémisztő, hogy nem érzed a tested, nem tudod, mi történik veled.
Amikor hazatért Vietnámból, még nem használták a PTSD kifejezést. Ön is küzdött azzal, amit később poszttraumás stressz szindrómaként vált ismertté?
Harci stressz, harctéri kimerültség – akkoriban így emlegették. A PTSD egy tág kategória, sokféle problémát foglal magában, és mindannyiunknak voltak problémái. Azt viszont nem akartam, hogy engem bárki is sajnáljon, határozottan visszautasítottam a sajnálatot. Sok problémával küszködtem, csak azt nem tudtam, mik ezek. Nem mentem pszichiáterhez, nem kértem a háborús veteránoknak járó juttatásokból. Mindenki pénzt akart kicsikarni belőlük, nekem ez nem tetszett. Próbáltam megállni a helyemet a filmvilágban.
A háború után időbe telt, egy-két évbe, míg a depresszióból talpra álltam. És ott voltak a drogok is, sokat füveztem, sok hallucinogént szedtem. A kokaint akkor még nem ismertem.
Úgy éreztem, rendben vagyok, de akik nem járták meg a háborút, úgy néztek rám, mint akivel valami nincsen rendben. Igyekeztem őszintén elmondani, amit átéltem Vietnámban, de az őszinteség nem mindig működik a filmbizniszben. Aki harcolt a háborúban, tudta, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk, miközben azt szajkózták odahaza, hogy milyen nagyszerűek vagyunk.
Három játékfilmben foglalkozott a vietnámi háború traumájával, készített filmet Nixonról, a Kennedy-gyilkosságról, rendezett vad médiaszatírát – a sok politikus és provokáló film között szinte elvész egy szerény kis film noir, a Sean Pennel forgatott Halálkanyar. Igazán szórakoztató darab, és ezúttal az amerikai történelem sötét fejezeteibe sem kellett elmerülnie.
Attól még a Halálkanyar egy igazán sötét, fekete film. Minden balul sül el, mindenki ráfázik. A kilencvenes években Amerikában ismét divatba jött a film noir, de úgy, hogy a hősök nem haltak meg. Pedig az igazi noirban meghalnak. Szóval, két lovat akartak megülni egy fenékkel. Na, nem, Sean Pennek nálam meg kell halnia – ehhez ragaszkodtam.

Rosszkedvében forgatta a Halálkanyart?
A Nixon után forgattam le, azt sem fogadták jól, megsínylette a karrierem. Sötéten láttam a dolgokat, úgy éreztem, ellőttem, amim csak van, mintha kiadtam volna magamból mindent, és már a kutyát sem érdekli, mit csinálok.
Úgy voltam vele, hogy ki nem szarja le? Megcsinálom ezt a kicsi, olcsó filmet. A terv az volt, hogy 20 millió dollárnál is kevesebből csináljuk, aztán drágább lett, sok jó színész összejött.
A World Trade Centerrel kikerült a hollywoodi gödörből, amelybe a Nagy Sándor-film miatt került?
Ez volt az egyetlen olyan filmem, amit egy nagy stúdió berkeiben fejlesztettek, és csak már ezután bíztak meg vele. A film pénzt termelt – nem annyit, amennyire számítottuk, de nyereséges lett. Hasznot hoz még most is, örülök, hogy megcsináltam. Voltak hangok, hogy túl korai volt. Baromság. A tragédia 2001-ben történt, mi 2005-ben kezdtünk neki. Szokták mondani, hogy jobb békén hagyni a holtakat. Ugyanezt a baromságot ismételgették, amikor A szakaszt csináltam meg. Hogy erről nem akarnak hallani az emberek. Hogy mi van? Igenis meg kell bolygatni a békét.
Betöltötte a 80-at. A visszavonulásra nem gondolt?
Azóta, hogy utoljára beszéltünk, forgattam egy újabb játékfilmet. White Lies a címe. Olasz produkció, én voltam az egyetlen amerikai a stábban. 15–16 millió dollár volt a büdzsé, jóval alacsonyabb, mint amihez hozzászoktam. Forgattunk Thaiföldön és Rómában, a New York-i jeleneteket Bulgáriában vettük fel. Ez most egy másfajta film lesz. Semmi politika, sokféle emberi-családi kapcsolat. Csupa ilyen alapvető dolog.
Moziformátumra felturbózott klipekkel és a tényeknél meggyőzőbb összeesküvés-elméletekkel írta be a nevét a filmtörténetbe a most 70 éves, háromszoros Oscar-díjas rendező.